A 91 évesen kedden elhunyt filmrendező halálhírét a Liberation című francia lap közölte.
Kifulladásig című első nagyjátékfilmje 1959-ben került a mozikba Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével.
A hatvanas évektől pedig olyan klasszikussá vált filmjei születtek, mint az Éli az életét, amely 1962-ben a velencei filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját vagy a Bolond Pierrot, az Alphaville és a Weekend.
A világ filmművészetére nagy hatást gyakorló, rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át.
Számos filmes díjjal ismerték el, 1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2011-ben pedig az amerikai filmakadémia az Oscar-életműdíjat ítélte oda a francia rendezőnek.
Párizsban született, de gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, ahol orvos apja dolgozott. A párizsi Sorbonne etnológia szakára járt, amikor a diáknegyed filmklubjában megismerkedett a rendező Francois Truffaut-val és a cinéma vérité elméletét megfogalmazó Jean Rouch filmes-antropológussal. Eleinte filmkritikákat írt, de valójában a filmkészítés izgatta, s hogy ezt finanszírozni tudja, egy svájci gátépítésen dolgozott.
A Kifulladásig, amelyért a legjobb rendezés Ezüst Medve-díját nyerte el a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon 1960-ban, rögtönzésszerű, eredeti technikával készült, Godard egyik napról a másikra írta meg a vázlatos dialógusokat. A Velencében díjazott Éli az életét azt mutatja be, miként választja egy szép és tehetséges fiatal lány a prostituáltéletet. A háttérben kitapintható Godard azon meggyőződése, hogy a modern társadalomban mindenki „prostituált”, aki nem azzal foglalkozik, amit belső meggyőződése kíván. A főszerepet első feleségére, Anna Karinára osztotta, aki kiváló alakítást nyújtott. Godard második felesége Anne Wiazemsky, a harmadik Anne-Marie Miéville volt, életművét „a három Anne-korszakra” is szokták osztani.
1965-ben készült a Bolond Pierrot Belmondóval és Anna Karinával. A road movie hőse a családját és a fogyasztói társadalmat hátrahagyva kel útra egy nővel, akihez különös lelki kapcsolat fűzi, de ámokfutásuk a szabadság felé tragédiába torkollik. 1965-ben forgatta Alphaville című filmjét is. A szürreális disztópia olyan számítógépek uralta világot elevenít meg, amely üldözi a művészeket és a szerelmeseket.
Godard volt talán a legmerészebb a francia újhullám rendezői között.
Filmjeit mindig viták követték, az újítások végigkísérték pályafutását. Egy anekdota szerint amikor egyszer rákérdeztek, hogy szerinte egy filmnek vajon kell-e, hogy legyen eleje, közepe és vége, azt válaszolta: persze, de nem feltétlen ebben a sorrendben.
A hatvanas évek közepén Hollywoodból is megkeresték, felajánlották neki a Bonnie és Clyde rendezését, de ő nemet mondott. Ezekben az években készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla, A kínai lány) általános kiábrándultságot jeleznek, s a rendező közeledni kezdett a baloldali eszmékhez. Az 1966-os Hímnem-nőnem Maupassant műveinek motívumait felhasználva készült, de sokszor dokumentarista eszközökkel él, és hevesen kritizálja kora társadalmát, politikai életét. Még tovább feszítette húrt 1967-es Weekend című filmjében: a fekete komédiában elszabadulnak az indulatok, a szereplők azonnal és végletesen élik ki vágyaikat, lepattog róluk a civilizáció máza, minden anarchiába fullad.
Godard 1968 tavaszán tevékenyen részt vett a párizsi diáklázadásokban, alkotásait nem a show, hanem a harc részének nevezte. A fordulat miatt sok híve pártolt el a rendezőtől, de őt sem ez, sem az nem érdekelte különösebben, tetszenek-e művei a közönségnek.
Egy súlyos motorbaleset után két év kihagyásra kényszerült, felépülve – a hetvenes évek végén – visszatért a hagyományosabb alkotásokhoz, amilyen például a Minden rendben. Grenoble-ba költözött, és főleg a televíziónak dolgozott, majd a műfaj formanyelvét teljesen lecsupaszító nagyjátékfilmeket forgatott neves színészekkel (Mentse, aki tudja, Misztériumjáték, Keresztneve Carmen, Üdvözlégy, Mária). Emellett Amerikában és Afrikában, Mozambikban vett részt különféle filmes vállalkozásokban.
Alain Delonnal a főszerepben 1990-ben készítette az Új hullám című filmet, amelyben éppen annak a módszernek fordított hátat, amelyet az új hullám képviselői – köztük ő maga – a hatvanas évek elején kialakítottak. Néhány éve Truffaut filmjeiről szólva azt mondta: „Nem rosszabbak, mint más filmek. De nem azok, amikről álmodtunk.” Rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át,
a világ legjobb 50 filmjéről 2012-ben összeállított listára két filmje is felkerült.
Alkotásait sokszor nehéz műfajilag besorolni, annyira elmosódnak a határok játék- és dokumentumfilmjei között. Az idős rendező a svájci Rolle-ban élt visszavonultan. 2013-ban készült a Búcsú a nyelvtől című filmje, 2018-ban a cannes-i fesztiválon volt Livre d’image (Képes könyv) című filmjének világpremierje.
A francia film élő legendájáról 2017-ben életrajzi filmet forgatott Michel Hazanavicius, az öt Oscar-díjjal jutalmazott A némafilmes rendezője. A Le Redoutable című alkotás Godard második felesége, Anne Wiazemsky memoárjai nyomán készült.
Fotó: Leemage via AFP
