Lator László 1927. november 19-én született az akkori Csehszlovákia, mai Ukrajna területén található Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni, apjától kapta meg Négyesy László Magyar verstanát, ebből tanulta meg, milyen versformák léteznek. Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.
A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.
1947 és 1951 között magyar-német szakra járt a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, ahol 21 éves koráig, „dekadens, pesszimista” versei miatti kizárásáig Eötvös-kollégista volt. 1950 és 1955 között a körmendi gimnáziumban tanított a magyaron, a németen kívül oroszt és szertornát is. Ekkoriban már fordított – többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-től az Európa Kiadó lektoraként először az orosz irodalommal, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztőjeként olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.
A Kárpátaljai Kör elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998 és 2008 között a testület ügyvezető elnöke volt. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen megjelent a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Hosszú időn át szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A Magyar Költészet Kincsestárát. Neki köszönhetők többek között a Klasszikus orosz költők, valamint A világirodalom legszebb versei című antológiák is.
Részben nyomasztó háborús élményeiből, fogolytábori tapasztalataiból állt össze 1948-ban első verseskötetének, az Őserdőnek az anyaga, amelyet az akkor már működő cenzúrahivatal elutasított és bezúzatott azzal az indokkal, hogy versei pesszimisták. Első verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelent meg. Addig főleg műfordítóként volt jelen a magyar irodalmi életben. Blok, Lermontov, Celan verseinek avatott fordítója volt, válogatott műfordításait Kalandok, szenvedélyek (1968) címen adták ki. Számos antológiát szerkesztett, köztük a Gyönyörök sötét kútjait (1993) a világ- és a magyar irodalom erotikus verseiből. Összes versei 1997-ben jelentek meg.
„Lator László is (...) kevés szavú, kevés versű költőnek mutatkozik. A kevésnek azonban őnála is külön mondanivalója, jelentése van; a mennyiségtani ténynek erkölcse és filozófiája, amitől ritkán felhangzó szavai kigyulladnak, fényburok támad körülöttük, meteoritként felizzanak az őket körülvevő hallgatás sötét hátterében” – jellemezte őt Domokos Mátyás 1976-os, a Tiszatájban megjelent portrécikkében.
Jelentős életművet alkotott pedagógusként és esszéistaként, műfordítóként egyetemi hallgatók nemzedékeit nevelte és oktatta, köztük Ferencz Győzőt, Imre Flórát, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Lackfi Jánost, Vörös Istvánt.
1991-ben Mészöly Dezsővel, Gyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort, amelyben szellemes játék segítségével ismertették meg a magyar irodalom elfeledett kincseit a közönséggel. A műsor olyannyira népszerű lett, hogy kilépve a tévé keretei közül, klubot is alapítottak belőle. A több mint húsz évig tartó tévéműsor tette nevét széles körben ismertté és népszerűvé.
„[H]a líráról esik szó, ma már ő az első számú szakértő. Nemzedéke egyre ritkul. És mégis, Lator csak nem áll be a nagy öreg pózába. S nem is azért nem, hogy így, a szerep modern, ironikus negatívját megteremtve, a pózt dekonstruálva helyezkedjék bele. Nem hajlandó semmiféle szerepet alakítani, mert a költő, aki szerepszemélyiséget ölt, saját költői programját sodorja veszélybe. Lator líráját óvja, amikor személyes népszerűségét nem használja fel saját műveinek népszerűsítésére. Megnyilatkozásaiban a költészetet szolgálja, de saját verseit nem juttatja előnyhöz” – írta róla Ferencz Győző a Holmi 1995/7. számában.
Válogatott esszéiből a Szigettenger (1993), valamint a Szabad szemmel (2016) című könyveiben publikált. 2012-ben jelent meg A megmaradt világ című emlékezéskötete, amely nem önéletrajz vagy memoár a szó szoros értelmében, a szerző magában önelemzésnek hívta a kötetet.
Számos kitüntetés és elismerés birtokosa volt: a Szocialista Kultúráért-díj (1962), József Attila-díj (1972), Radnóti-díj (1982), Déry Tibor-jutalom (1987), Kortárs-díj (1990), a Művészeti Alap Irodalmi Díja (1990), Artisjus Irodalmi Díj (1991), Füst Milán-jutalom (1992), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1993), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Fitz József-díj (1993), a Soros Alapítvány Alkotói Díja (1995), Kossuth-díj (1995), Nemes Nagy Ágnes-díj (2001), Prima díj (2009), a Nemzet Művésze (2018), a Magyar Érdemrend Középkereszt a Csillaggal (2022).
Lator László 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998-tól 2008-ig ügyvezető elnöke volt. 2007-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2008-ban Az egyetlen lehetőség című verseskötetéért neki ítélték a Rotary Club Budapest-Tabán első irodalmi díját. 2015-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Díját vehette át. 2017-ben az Európa Könyvkiadó Wessely László-díjjal ismerte el több évtizedes kimagasló versfordítói, irodalmári, oktatói és irodalomszervező tevékenységét. 2018-ban megkapta a Nemzet Művészet címet.
Lator László művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán érhetők el.
Nyitófotó: Czimbal Gyula
