Az 1304-ből származó pecsétnyomót 1986 áprilisában, a Hanza-várostól 70 km-re fekvő Ahlden kastélyban bocsátották először árverésre. Az aukción részt vett Renate és Rolf Ruland is, akik azonnal felismerték a műtárgy különleges voltát, ugyanakkor az érdeklődők gyér számát jól mutatta, hogy csak néhány hamburgi rendszámú autó állt a parkolóban. Hamburg legrégibb fennmaradt pecsétnyomóját így 1800 márkáért tudta megszerezni a műkincsekre vadászó házaspár. Ezzel a lépéssel azonban megkezdődött a harc a hamburgi hivatalnokokkal, a küzdelem napjainkban is tart.
A pecsét használata először a 14. század elejéről mutatható ki: 1304. december 25-én a Nikolaifleet-en található városházán egy fagyoskodó Hanza-lakos nyomta a 9 cm átmérőjű pecsétet a forró viaszba, ezzel pecsételve meg a Lübeckkel megkötött, a kereskedelmi utak használatát érintő szerződést. A pecséten az ősi Hammaburg látható: kapui bezárva, a tornyok felett csillagok. E pecsét 500 éven keresztül biztosította a dokumentumok hitelességét egészen 1810-ig, amikor Napóleon elfoglalta a várost.
A relikvia túlélte az 1842. évi nagy tűzvészt, és a nyilvánosság utoljára 1939-ben, a kikötő születésének 750. évfordulóján láthatta. A második világháborúban a nácik biztonságos helyre, a helmstedti sóbányába vitték. Amikor a ládák egy része 1945 szilveszterén visszaérkezett, a levéltárosok beszámolója szerint a pecsétnyomó hiányzott. A tárgy egészen az ahldeni aukcióig lappangott valahol.
A Ruland-házaspár kétség kívül életük műtárgyára bukkant, amikor felfigyeltek a pecsétre. Mivel az árverés szervezői 18. századiként határozták meg, ezért a gazdag kereskedők és gyűjtők hiányoztak a vásárlók köréből. Az egyedülálló darab történeti értékét felismerve Rulandék 6800 márkás vételi ajánlatot tettek a Hamburgi Állami Levéltárnak. Az intézmény vezetősége azonban csak 2000 márkát lett volna hajlandó fizetni érte. Hans Wilhelm Eckhardt, a levéltár korábbi igazgatója szerint ekkora összegért számos értékes dokumentumot tudtak akkor megszerezni. A 6800 márkás ajánlat elutasítása hiba volt, ami a későbbiekben még sokba került Hamburgnak. A város ugyanis bírósági úton akarta megszerezni a műtárgyat, az elsőfokú ítélet először nekik kedvezett, míg végül 1993-ban a berlini szövetségi bíróság ítéletében Rulandéknak adott igazat. Így az árverésen megvásárolt eltulajdonított darab a jóhiszeműség miatt az ő tulajdonukká vált, amivel jogtörténetet is írtak.
Kilenc évvel később Rolf Ruland a pecsétnyomót felkínálta a hamburgi múzeumnak megvételre. Ám az ára eközben 750 ezer euróra emelkedett, mivel egy külföldi gyűjtő 1,2 millió eurót ajánlott érte. Ruland ajánlatát azzal utasították el, hogy Hamburg egy szegény város és csupán 50 ezer eurója van a pecsétre. Pedig két független szakértő is megerősítette, hogy több mint egy millió euró az értéke. Igaz, hogy a gazdag hamburgiak ugyan érdeklődést mutattak a pecsétnyomó iránt, azonban az üzlet végül nem jött létre. Feltehetően ennek hátterében az állhatott, hogy a város elöljárói a bíróság előtti vereségük után nem akartak Rulandéknak ekkora összeget kifizetni. Ezt megerősíti az akkori múzeumigazgató belső levele is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy egy esetleges külföldi érdeklődő esetén meg kell szerezni a pecsétet.
Mindenesetre elfogadhatatlannak tartotta a magas árat és ezt a szponzorokkal is közölte. Rulandék szerint ez a makacsság akadályozta meg az üzlet létrejöttét. Ugyan a pecsétnyomót már régen eladhatták volna, de a házaspár szeretné, ha Németországban maradna. Igaz, hogy nem is tehetnek mást, mivel külföldre kerülését megakadályozza az, hogy a pecsétnyomó szerepel a védett kulturális javak jegyzékében, és így nem hagyhatja el az ország területét.
