Elmondani az elmondhatatlant

1963 és ’64 fordulóján járunk, Kennedyt épp meggyilkolták Dallasban – az egyetemista Annie-ra azonban csak érintőlegesen hat a külső világ, ugyanis a személyes életében bekövetkezett váratlan esemény teljesen máshová helyezi számára a fókuszt: váratlanul felfedezi, hogy terhes. Nem szeretné megtartani a babát, de olyan világban él, ahol az abortusz törvénybe ütközik. Regényében a terhesség felfedezésétől az abortusz utáni időszakig osztja meg az olvasóval életének ezt az epizódját. Higgadtan számol be a tényekről, a részletekről: a lelkiállapotáról, az esemény elhúzódó érzelmi terhéről.

Nagyon izgalmassá teszi a szöveget a tiszta, szenvedélytelen, szinte már-már hideg fogalmazásmód. Még a szexről szóló részek is klinikai leírásokként hatnak, és bár Ernaux folyamatosan magyarázza az érzelmeit, ezt is távolságtartóan, analitikusan teszi. Emiatt az olvasó is közömbös marad, képes az érzelmeitől elvonatkoztatva közelíteni a leírtakhoz. De aztán olyan ponthoz ér a történet, amikor eszkalálódnak a történések, és a hős tapintható közelségbe kerül a halállal. Az olvasó pedig megrendül.

Bár rövid elbeszélésről van szó, ennek sokféle rétege van, és különféle olvasatai lehetségesek. Ernaux nehéz, érzelmileg súlyos témát boncolgat, amelynek vizsgálata egyszerre zajlik egyéni és társadalmi szinten. Az abortusz a mai napig, a törvényi szabályozástól függetlenül is kényes téma. Ernaux azonban a legtöbb esetben képes higgadtan és analitikusan felszólalni a nők szabad önrendelkezési jogáért a patriarchális normákkal szemben. Műve a társadalmi üzenete ellenére mégsem az abortusz erkölcsi dimenzióiról szól: senkit sem próbál meggyőzni az igazáról, és nem akar állást foglalni: „Úgy gondolom, hogy minden tapasztalatnak, bármilyen természetű is legyen, elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy krónikás legyen. Nincs olyan, hogy kisebb igazság”, írja a személyes megéléseit láttató és érzékeltető Ernaux. Azt szeretné megmutatni, hogy mit jelent, amikor a bajban teljesen magunkra maradunk, és senki segítségére nem számíthatunk. Amikor titkokat kell növesztenünk magunkban, hogy a megbélyegzést elkerüljük.

Az esemény másik izgalmát a metanarratíva adja. Ernaux zárójelbe tett megjegyzésekben kiszól a történetből: megosztja velünk, hogy mit jelent számára az egykori élményről évtizedekkel később vallani. Feltárja a motivációit, azt, hogy miként és miért döntött úgy: írni fog az abortuszáról. Az emlékezet természetéről is számot ad, akárcsak arról, hogy az idő hogyan alakítja át az általunk átélteket. Ezek a reflexiók szervesen az elbeszélés szövetébe ágyazódnak; úgy működnek, mint a filmek esetében a rendezői kommentár. Ernaux vállalása tehát több, mint egy múltbeli esemény megosztása. Nemcsak azt tartja fontosnak, hogy ismertesse a történetet, hanem annak a feltárását is, miért érzi szükségét a mesélésnek, és annak bemutatását, hogy az írásnak milyen nehézségei vannak. A beágyazott részletek az emlékezet működését is boncolgatják: rávilágítanak, hogy bizonyos távolságból szemlélve hogyan változik meg a múlt – hogy milyen sokat változhat egy-egy történet, amikor kikerülünk belőle, és már tudjuk távolságtartással szemlélni.

Az esemény az élet sérülékenységéről is számot ad. Arról, hogy egyetlen apró esemény is képes kifordítani a világunkat a négy sarkából. Arról, hogy elegendő egyetlen apróság, a normalitást átíró, a fókuszt elmozdító, kapaszkodóinkat megszüntető apróság, és kibillenünk az egyensúlyunkból. Törékenyek vagyunk: egy kis szél is kiszakíthatja a gyökereinket, letörheti az ágainkat, átírhatja a testünkhöz és a világhoz való viszonyunkat… „Visszamentem Rouenba. Hideg, napfényes február volt. Mintha nem ugyanabba a világba tértem volna vissza. Jelentéstől duzzadt minden (...), de annyi minden sűrűsödött beléjük, hogy egyetlen jelentést sem tudtam megragadni. Egyfelől ott voltak a túlzottan jelentésteli emberek és dolgok, másfelől a semmit sem jelentő beszéd és szavak.” Az utóbbi nagyon fontos mondata a szövegnek, mert emlékeztet azokra a helyzetekre, amikor annyira erős a megélés, hogy nem lehet egyszerűen kimondani. Arra az állapotra, amikor nincs elég szavunk, hogy pontosan megosszuk a másikkal azt, ami bennünk forr.

„Nem tudom, mikor tértem vissza a normálisnak nevezett világba, ködös ez a kifejezés, de mindenki érti, mit jelent”: Ernaux azt a világot mutatja be, amelyben a kérdéseket újra felváltják a bizonyosságok. Ez a mondat az elbeszélés végén szerepel, és új gondolati kaput nyit az olvasó számára. Olyan múltbeli eseményeket, traumákat idéz fel bennünk, amelyek pillanatnyiak voltak ugyan, mégis sokként hatottak, felborították a rendet – de arra is emlékeztet, amikor ezeken a robbanásszerű élményeken sikerült túljutnunk, amikor újra kisimultak a hétköznapok, és képesek voltunk büszkeséggel gondolni a megpróbáltatásainkra. Azokra, amelyek megtörtek ugyan, de a leküzdésük révén erősebbé válhattunk.

A képen Annie Ernaux irodalmi Nobel-díjas francia író. Fotó: Catherine-Hélie ©Editions-Gallimard