Ez a Közelebb a Radnótihoz – A visszatérés napja címen meghirdetett programsorozaton történt, amelyen raktárvásárral, színházbejárással, különleges előadásokkal és kedvezményes jegyvásárlási lehetőséggel várták a közönséget.
A tortánál furcsább kéréssel is lepték már meg a Radnóti ruhatáros munkatársait. „Egyszer valaki egy zacskóban úszkáló ponttyal érkezett, és megkérdezte, hogy az előadás végéig bele tudnák-e tenni egy vízzel teli vödörbe. És igen, megoldották ezt is. Szóval kalandos állás a ruhatárosi” – jegyezte meg Gazsó, majd arra kérte a vendégeket, hogy kövessük azon az ajtón túlra, amelyre az van kiírva:
Tilos az átjárás.
A tíz-tizenkét fős csoport ezzel megkezdte túráját a Radnóti szűk folyosóin. Először a kelléktárba néztünk be, amely nem nagy ugyan, mégis sok mindent elnyel – szoknyákat, nadrágokat, kalapokat, festményeket és sokféle apróságot láttunk rendezett rendezetlenségben. Túravezetőnk szerint a kellékesek a lehetetlent is megoldják.
A következő állomás a porta volt, ahol átfolyik az élet, mert odakint lehet dohányozni. Gazsó nem igazán szokott ott időzni, mert nem dohányzik. „Én a büfében vagyok. Ez olyan szempontból szörnyű, hogy a dolgok, megbeszélések, események mindig ott kint történnek, úgyhogy lehet, hogy rá fogok szokni a dohányzásra, hogy kicsit én is a részesük legyek.”
A férfiöltözőkhöz érve megtudtuk, hogy a legtöbb színész mindig ugyanott öltözik, bár a vendégszínészek miatt semmi sincs kőbe vésve. Általában úgy alakul, hogy csak az előadás előtt derül ki, ki hol készülődhet. Gazsó megmutatta, ő melyik kétszemélyes öltözőben szokott. A háromszor két négyzetméternyi helyiségben két jelmez is a falon lógva várja gazdáját, a szekrényén pedig plüssállatok sorakoznak, „akiket” egyesével bemutatott nekünk. Egy apró hajót is a kezébe vett, amelyet Szávai Viktóriától kapott az Oresztész című előadás kapcsán. Görög hadvezért alakított ugyanis a darabban, és hajóhaddal érkezett. Aztán egy plüssördöggel büszkélkedett el, amit a Karamazov testvérekben nyújtott alakításáért kapott, mivel abban ő volt a sátán. Egy barna mackó is előkerült, amellyel Kováts Adél ajándékozta meg, e szavak kíséretében: „Mert te vagy a mi mackónk.”
Amikor a büféhez értünk, az ajtón Schneider Zoltán lépett ki szövegkönyvvel a kezében. Meglátva bennünket a falhoz húzódott. „Tessék csak jönni, én ráérek” – dörmögte.
„És ez itt a büfé, ahol most nagyon sok híres embert láthatunk együtt!” Gazsó előbb Kováts Adél igazgatóra mutatott, majd Valló Péterre, aki az idei első bemutatójukat, az Álom luxuskivitelbent rendezi. Itt szoktak pihenni, narancslevet, ásványvizet vagy jeges teát szürcsölni. „A megbeszéléseket is itt tartjuk. A főpróbahéten minden próba után van megbeszélés. De a rendezőink szerencsére a bemutatók után is rajtunk tartják a szemüket, mert valljuk be: a színészek azért néha hajlamosak elkanászodni. A büfé amúgy társalgó is, ahol a mindennapjainkat éljük. Egyfajta napközi; annyi különbséggel, hogy spenótot nem adnak. És délután ötkor nem jön értünk anyuka, hogy elvigyen, hanem itt kell maradni este is.”
„Most még olvasnék is, jó? Két perc lesz. Van ugyanis egy könyvajánló. Eredetileg az egyik kollégám olvasott volna, de neki már az Ikrek hava előadásra kell készülnie. De én különben is exhibicionista vagyok.” Gazsó Thomas Bernhardt egyik művét tartotta a kezében. Nehéz, de ínyenceknek való olvasmány, állította. Megtudtuk, hogy a szerző Hollandiában született, nevelőotthonban nevelkedett. Később a nagyszülei magukkal vitték Ausztriába. Ott élt és alkotott. „Egész Ausztria gyűlölte, mert ő utálta az osztrákokat, és ezt le is írta. Az álságos attitűdjükről ír, amellyel mindent szépnek és jónak állítanak be, a poklokat és az indulatokat pedig elfojtják. A mű egy olyan emberről szól, aki nem tud mit kezdeni a hazug és természetellenes világgal.”
A könyvajánló épphogy véget ért, amikor Rozs Tamás csellista-énekes dudorászva áthaladt a büfén. Elnézést kért, ám senkit sem zavart, sőt örültünk is, hisz a már egyébként is jó hangulat még emelkedettebbé vált a jelenettől.
Ezután a női öltöző felé vettük az irányt. Amikor Erika, az öltöztető jött szembe, Gazsó a férfi színészek gyöngyszemének nevezte, aki hősiesen elviseli a férfias attitűdjüket. Cserébe valamelyiküktől mindig kap virágot, tette hozzá.
Az egy szinttel feljebb lévő női öltöző a férfiakéval ellentétben közös tér, amelyben egyszerre hatan is öltözhetnek. „Szeretünk együtt lenni ott” – szólalt meg egy kellemesen búgó és karcos hang a sminkszobából. Martin Márta színésznő volt az, aki huncut mosollyal köszöntötte a csoportot. Miután az öltözőben körbenéztünk, őt látogattuk meg. „Ez a sminkszoba, amit mi fodrásztárnak hívunk. Nálunk ugyanis minden tár: kelléktár, világosítótár, díszítőtár és fodrásztár, ahol a lányok még szebbek lesznek” – mondta Gazsó. – „Vagy csúnyábbak, ha azt kívánja a szerep. A fiúk itt átkozódni is szoktak, amikor különböző bajszot, oldalszakállt, barkót vagy parókát kell felvenniük” – tette hozzá Martin, majd a fodrásztárba invitálta a csoport tagjait. Közben elmesélte, hogy ötven éve van a pályán, és nemrég kapta meg az aranydiplomáját.
„Mint egy madáchi Lucifer, most új utakra vezetek mindenkit” – mondta viccesen a házigazdánk, amikor a fodrásztártól a nagyszínpad felé haladtunk. „Ezeken a deszkákon próbáljuk megmutatni egy kicsit a világot – mondta büszkén, amikor odaértünk. – Meg egy kis jó érzést kelteni az emberekben. És hát mi ezt látjuk, amikor önök a nézőtéren vannak. Közben szemünkbe sütnek a lámpák, a jelmezek melegek, izzadunk, de a szemünk sem rebben.”
Gazsó az ügyelőpulthoz lépett, és megmutatta a berendezést, amely mellett az ügyelő szokott ülni. Ő jelzi, hogy a nézőteret mikor lehet kinyitni, az előadást mikor lehet elkezdeni, ő hívja a színpadra a színészeket, küldi be a színpadra a díszítőket, indítja el a vetítéseket: ő az előadás parancsnoka.
„Az elmúlt három-négy évben építkezés miatt a színpad felét befalazták, úgy játszottunk. Néhány előadásunkat emiatt át kellett vinnünk máshová: a III. Richárdot a József Attila Színház, a Futótüzet pedig az Ódry Színpad fogadta be” – mesélte Gazsó. Megtudtuk azt is, hogy mindig itt próbálnak, kivéve akkor, ha bonyolult díszletet kell a színpadra állítani. A díszítőmunkások olyankor reggeltől estig dolgoznak, nekik pedig a Andrássy úti Keres Emil próbateremben kell próbálniuk.
A színház díszletraktára Fóton van. A díszítők minden reggel elmennek az aznapi díszletért, a délelőtti próba után felépítik, az előadás után pedig lebontják és visszaszállítják. Ez kemény meló, jegyezte meg Gazsó. „Aki díszítőmunkás, annak élete és vére a színház. Máshogy nem lehet.
Ezt csak pénzért nem lehet csinálni, szeretni kell.”
Ezután átsétáltunk az imént említett próbaterembe, ahol éppen jelmezvásár zajlott. A helyiség nemcsak próbáknak, hanem előadásoknak is otthont ad, mint például Bálint András Szerb Antal-estje.
Az előtérbe lépve a Radnóti Színház munkatársai fogadtak, és arra bátorítottak, hogy üzenjünk a társulati tagoknak. Egy asztalon cédulák, tollak és egy nagy doboz várt bennünket, amibe az üzeneteinket beledobhattuk. Gazsó György pedig elbúcsúzott tőlünk, és kellemes turkálást kívánt.
Fotók: Radnóti Színház/Csoszó Gabriella
