A kilencvenes évek német sztár-rockcsapata, a 2005-ben feloszlott, majd tavalyelőtt újraalakult Guano Apes azért volt nagyon jó zenekar, mert megvolt benne minden, ami egy jó bulirock együttesben meglehet: akár egy számon belül voltak metálosan karcosak, punkosan gyorsak és poposan líraiak. Erről pedig még akkor is Sandra Nasic énekesnő tehet a leginkább, ha a zene is remekül követte az ének hangulati váltásait, és ha nem csak az ének, de a zene is felelős azért, hogy a Guano Apes összehozott pár olyan számot, amit nem csak a rádióból, de a fejből sem lehetett sehogy sem kiirtani ? mondjuk erre nem is lett volna szükség. Nasic úgy váltott folyamatosan egyszerű, szinte primitív kiabálásból nagyon is képzett hangot megkövetelő éneklésre, mintha a stúdióban két énekessel vennék fel az Apes-lemezeket, és ez tette kiemelkedővé őket a sok hasonló banda közül. Aztán az újraalakulás után kiadtak egy egysíkú, kompromisszumokkal agyonvizenyősített, átlagos poprock lemezt, a Bel Airt, az eddigiekkel ellentétben olyan dobhangzással és -témákkal, mintha nem is élő dobossal, hanem előre programozott dobgéppel dolgoztak volna, és olyan gitártémákkal, amelyeket már a lemez lejárta után is nehéz felidézni.
Magyarországra viszont az a csapat jött el, amelyik a régebbi, baromi jó lemezeket készítette el ? már a nyitó Quietlyt kezdő, ütemes gitárnyűvésből érezni lehetett a színpadról áradó energiát, és akkor Dennis Poschwatta még el sem kezdett dobolni, Sandra meg énekelni. Mert amikor elkezdtek, már látszott, hogy semmi baj nem lesz: egy tökéletes múltidézés a legjobb számokkal, iszonyatos pörgéssel, a halottakat (és a másnaposokat) is feltámasztó energiákkal. Mert vannak koncertek, amikor az ember elgondolkodik, hogy az ugrálás színpadon csak betanult előadás-e, de most a világ legegyértelműbb dolga volt, hogy a Guano Apes tényleg élvezi a játékot, ráadásul borzasztóan ragadós lelkesedéssel. Olyannal, amelyik a gyengébb, új számokat is pontosan ugyanolyan jóvá varázsolja, amilyenek a legnagyobb slágerek, hogy hirtelen teljesen irreálisnak tűnjön, miért is porosodik ez a lemez az elkopott korábbi három mellett. Igaz, a Bel Airről a koncerten főként az olyan, jobb számokat vették elő, mint a jó értelemben fülbemászó Oh What A Night vagy az egyszerre szép és beindító Sunday Lover ? de az olyan, a lemezen kevésbé működő számok is hirtelelen hibátlannak tűntek, mint az All I Wanna Do.
Az olyan felejthetetlen dalok pedig, mint az Alphaville-feldolgozás Big In Japan, az Open Your Eyes, a No Speech vagy a természetesen a ráadás végén játszott Lords of the Boards, a feel-good rock telitalálatai, tényleg nem tesznek mást az emberrel, mint kikapcsolják az agy minden részét az örömközponton kívül, azt viszont úgy megsorozzák, mint egy profi bokszoló a fáradt ellenfelet a tizenkettedik menetben. A hangzás közben ? és ez egy szabadtéri fesztiváltól nem kis teljesítmény ? egészen egyszerűen tökéletes, a zenészek beleadnak mindent, Henning Rümenapp gitáros egyszer felmászik az E-betűre a díszítésül szolgáló, hatalmas APES feliratból, és ott, a fesztivál tetején üldögélve játszik el egy-két számot, Sandra Nasic meg...
Sandra Nasic meg egy illuzionista. Vagy alakváltó, vagy hipnotizőr. Pontosan olyan kaméleonszerű teremtés koncerten, amilyen a hangja is lemezen: anélkül, hogy bármi látványosat csinálna, az egyik percben szakadt punknak tűnik a kinyúlt pólójában és műbőr nadrágjában, a következőben meg iszonyúan erotikus szexszimbólumnak ? és közben legfeljebb annyi változott, hogy a mikrofonba üvöltve földig hajolt, vagy mondjuk a gyönyörű Pretty in Scarlett alatt táncolni kezdett. A szemet mindenesetre nem lehet levenni róla; amikor a rocker énekel, várjuk a dívát, és amikor alig mozdul, már tudjuk, hogy hamarosan előtör belőle a kraft. Az elsőtől az utolsó percig mozog, beszél a közönséggel, leül és lazán keresztbe teszi a lábát, aztán felugrik, hogy megmutassa, több energia szorult belé, mint amennyi látszólag elfér benne ? és közben mindvégig lenyűgöz.
Ez alatt a másfél óra alatt nem lehetett mást érezni, mint hogy élni nagyon jó, az élet nagyon szép, és kit érdekel a politika, a tudomány, bármilyen felfedezés, ha egyszer úgyis az a világ legjobb dolga, hogy a Guano Apes újraalakult, és eljöttek Tokajba, hogy adjanak egy hibátlan és alighanem felejthetetlen koncertet.
