A Pesti Magyar Színház évtizedes hagyománya, hogy az akadémista növendékek viszik színre március 15-e történéseit ? a környező középiskolák pedig ellátogatnak ezekre az előadásokra, így váltva ki az iskolai megemlékező műsort nemzeti ünnepünkön. Az ünnepi műsor egyben vizsga is ? a növendékek írják, szerkesztik és elő is adják a történelmi eseményeket idéző szövegeket. A lényeg persze az, hogy izgalmas és a korosztályt megszólító előadások jöjjenek létre. Takács Géza és Pál András munkamódszere hatékonynak tűnik. A diákok jelenetekkel készülnek, amelyeket a tanár-rendezők megnéznek, korrigálnak, javaslatokkal és rendezői instrukciókkal pontosítanak. András többet, Géza kevesebbet beszél.
Nekem úgy tűnt, mintha te főképp a színészmesterséggel kapcsolatos dolgokra koncentrálnál.
Szerintem nem kell ezt így elválasztani, én ugyanúgy az előadásról osztom meg a gondolataimat a növendékeinkkel, a különbség inkább csak abban mutatkozik, hogy Andris tapasztaltabb tanár.
Milyen ez a mostani március 15-ei előadás?
Miközben szeretnék minél kevesebbet felfedni az előadás titkaiból, annyit elárulhatok, hogy rengeteg gyönyörű tánc és zene van benne. Ebbe az osztályba sok hangszeres zenész került, így természetes, hogy erre alapozunk. Úgy próbáljuk feldolgozni a ?48-as forradalom történéseit, hogy megidézzük a múltat, de a szokványostól eltérő szemszögből. Megőrizzük a forradalom méltóságát és nagyságát, de megpróbálunk egy kicsit a dolgok mögé nézni, és a hősöket ? Petőfit, Jókait, a többieket ? hús-vér, élő emberként ábrázolni, amitől oldottabb, a fiatalokhoz közelebb álló előadás jöhet létre. A személyes történések között a csatákat és a forradalom eseményeit táncban, koreográfiákban mutatjuk be ? itt most a mozgásnak nagyobb jelentősége lesz, mint a szöveges részeknek. Az előadás létrejöttében sokat segített Puskás Péter zenei szerkesztő és Takács László, az elsős évfolyam mozgástanára, az előadás koreográfusa.
Ahogy a próbát néztem, felfigyeltem egy kérdésre, ami így hangzott: ?Mit hoztatok mára??. Ezek szerint a növendékek kutatják fel azokat az elemeit az előadásnak, amelyeket a nézők elé visznek?
A márciusi műsor próbaidőszaka azzal kezdődött, hogy a gyerekek két hétig könyvtárba jártak, ahogy mi is Pál Andrással, és anyagot gyűjtöttünk. Három-négy este alatt összeállt a fejünkben egy terv, képekben és szituációkban gondolkodtunk. Majd az akadémisták ötletei nyomán megerősödtek bennünk bizonyos elemek. Kiválasztottuk azokat a helyzeteket és szereplőket, amelyeket és akiket érdemes megidézni ? ilyen például Táncsics kiszabadítása ?, és ezeket a történéseket próbáltuk közelebb hozni és érthetővé tenni a gyerekek számára.
Még nem tartunk az évad végén, de az már elmondható, hogy rendkívül eredményes, dolgos évad az idei. Októberben két bemutatód volt: Arnold Wesker A konyha című előadásában Péter figurája és a Chioggiai csetepatéban Szúnyog Toffolo. Majd január végén egy újabb főszerep, a Hajnalban, délben, este Máriója következett. Hogy érzed: jó, ha ennyire sok a dolgod, vagy túlságosan megterhelő volt ez az időszak?
A harmadik után fáradtam el egy kicsit, hiszen a próbafolyamat egybeesett az év végével, nem volt időm eleget pihenni. Amikor pedig nem a színház kötött le, akkor sok időt töltöttem a tanítványokkal az akadémián. Most azonban végre úgy érzem, jut arra is időm, hogy ezeket a kitűnő szerepeket ?finomhangoljam?. Mindhárom előadásból havonta kettőt-hármat játszunk, ezért van időm felkészülni rájuk. Egyébként hozzászoktam ehhez a tempóhoz, amelyet az egymást követő bemutatók diktáltak, és boldoggá is tett, hogy így elkapott ez az egész. Harmincéves vagyok, ez a lehető legoptimálisabb időszak arra, hogy sokat dolgozzam.
A Pesti Magyar Színházban az idei első premiered október másodikán Arnold Wesker A konyha című darabjában Péter szerepe volt. Mi a fontos neked ebben a feladatban?
Elképesztő ritmusa van A konyhának, és nagyon kell vigyázni arra, hogy ne essek ki belőle. Az egy kotta?, ugyanakkor rendkívül robbanékony dolog. Nem lehet egyes részeknél hosszasan elidőzni. Azt nehéz megfogni, melyik az a pont, amikor Péterben átfordul valami. Pontosabban maga a pont megvan, csak az a kérdés, hogyan jutok el oda. Amikor Pétert játszom, gyakran érzem, hogy már vészesen közel van a pillanat, amikor robbannom kellene, de még nem tartok ott. Ez azt jelzi nekem, hogy találnom kell egy korábbi pillanatot, amelyből elindíthatom a kiakadáshoz vezető folyamatot. Ebben a szerepben jelenleg azt keresem, hogy tudok még jobban Péter robbanására készülni. Ami érdekes a személyében és a kapcsolatában, hogy bár rengeteg feszültséget táplál magában, mégis úgy tűnik, élvezi. Ezért én is úgy próbálom játszani, hogy ez egy játék Péter számára. Egészen az utolsó pillanatig.
A második premiered egy sokkal könnyedebb, vígjátéki szerep. Toffolo is bajkeverő, a chioggiai nők nyugalmát dúlja fel.
A Goldoni-komédia elég erős karakterszínjátszást kíván, amelyben minden mozdulatnak nagyon pontosan a helyén kell lennie. A komédiajátszás lényege, hogy egy karaktert teljesen fel kell építeni. Minden egyes mozdulatát megformálni, és hozzá kell igazítani a figurához, hogy hiteles legyen, természetes összhangban a szöveggel.
Az előadás során valóban megfigyelhető, hogy nemcsak a hangod, de a tested legutolsó porcikája is játszik. Például a kezed, amely ugyanúgy kifejezi Checca iránti szerelmedet, mint a szavaid. Ez nyilván tudatos dolog.
Azért nem ennyire tudatos! Én úgy mondanám inkább, hogy ez intenzitásbeli ügy. Valaki mondta nekem A konyha kapcsán, hogy ha csak a kezemet nézte volna, akkor is értett volna mindent. Nyilván ha az ember az idegrendszerével dolgozik, az kihat minden testrészére. Ez nálam nagy hangsúlyt kap, mert számomra a mozgás különösen fontos. Az energia az egész testemet átjárja: az előadás olyan, mint egy futóverseny, teljes testemben leizzadok. Ezek a szerepek megkövetelik az intenzitást ? a hevességemet találom meg bennük, amit nagyon szeretek. Az életben ugyanis inkább kétkedő meg bizonytalan vagyok, de nem heves. Ám ha a koreográfia megköveteli az intenzív mozdulatokat, és ha az ember ezeket száz százalékig végrehajtja, akkor érdekes módon megérkezik vele az érzés is, a fizikai hevület magával hozza a lelki hevületet és minden a helyére kerül.
A harmadik premiered a Hajnalban, délben, este volt. Ez azért különleges, mert kétszemélyes darabról van szó, amelyet Gáspár Katával játszotok a Sinkovits Imre Színpadon, karnyújtásnyira a nézőktől. Melyik áll közelebb hozzád: a csapatmunka 650 néző előtt, vagy a kamaradarab a stúdióban?
Nem tennék különbséget, már csak azért sem, mert ez veszekedős, harcos darab, nagy érzelmek vannak benne. Katával nagyon jól tudjuk felhúzni egymást, és a rendező, Varga Éva is arra biztatott bennünket, hogy merjünk nagy érzéseket mutatni. Ez működik is: egyikünk csinál valami nagyot, amire aztán a másik reagál egy még nagyobbal, és így építkezünk fölfelé. Vagyis alapvetően igaz, hogy egy stúdióban finomabb dolgokkal lehet hatni, de ez az előadás kivétel a szabály alól.
A nézői visszajelzések arról szólnak, hogy feltölt az előadás, jókedvű és szerelmesebb lesz az ember, amikor a végén kijön. Hogyan éli meg ugyanezt a színész, aki játssza?
Másképpen, hiszen én adom azt az energiát, amelyet a néző elvisz haza ? ez a színháznak a mechanizmusa. Ha valaki ad, a másik elviszi. Nekem az elvégzett munka öröme marad, ha azt érezhetem, hogy ez a nap is hasznosan telt, főleg ha a nézői visszajelzések is erről szólnak. Persze ebben a szakmában nem szabad megelégedni, folyamatos építkezés az egész. Huszonévesen az ember megtanulja az alapokat, aztán harmincasként azzal dolgozik. Mire negyven lesz, kezd elmélyülni benne ? szerintem ez az elmélyülés lesz a legizgalmasabb, ez lesz majd igazi művészetnek nevezhető. Ám nem siettetem az időt ? jól érzem magam ott, ahol most tartok a színészi utamon.
Vasvári Judit/Pesti Magyar Színház
Fotó: Zsigmond László
