Az egykori duális államhoz tartozó nemzetek festészetét bemutató kiállítás Magyarország és Ausztria mellett Csehország, Lengyelország, Románia és Horvátország múzeumainak és magángyűjtőinek együttműködésével jött létre, és csaknem 200 művel várja a közönséget.
A Műcsarnok megalapításának pillanatától nyitott volt a Monarchia egészének képzőművészetére. A most kiállított munkák, illetve alkotók jelentős része már megfordult korábban is az intézmény kiállítóhelyiségeiben. A századvég széles látókörű politikusai a kultúrának, ezen belül a művészeteknek mind a nemzet, mind az egyén életében rendkívül fontos szerepet szántak. A Műcsarnok múltjával foglalkozó érdeklődés napjainkban nem újkeletű: részben magában a Műcsarnokban, részben az épület centenáriumának idején a Szépművészeti Múzeum Schickedanz-kiállítása kapcsán már elkezdődött az alapítás korának és az épület, illetve az intézmény építésének megidézése.
Ferenc József uralkodásának ideje a folyamatos modernizáció korszaka volt Közép-Európában, nemcsak a gazdaságban, hanem a kultúrában is. E korban teremtődtek meg a modern társadalom intézményes alapjai a gazdasági és a társadalmi élettérben és a művészeti szférában egyaránt. Eltérő ritmusban és eltérő hangsúlyokkal, de mindegyik nemzet politikai és gazdasági elitje aktívan közreműködött ebben a folyamatban. A soknemzetiségű birodalom uralkodójának halálával lezárult korszak szellemi öröksége a mai napig meghatározóan jelen van az európai utódnemzetek kulturális identitásában.
Olyan művek születtek ekkor a nemzeti festészeti iskolákban, amelyek nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő alkotásai a korszak európai művészetének. Ferenc József kora a művészetek és különösképpen a festészet valódi virágkora volt a Monarchiában. A Műcsarnokot működtető Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a kiegyezés után folyamatosan jelentős támogatást kapott az államtól. Az 1896-ra felépült, a változó kiállító funkciókhoz azóta is sikeresen alkalmazkodó épülettel a kultúrpolitikának kettős célja volt: egyrészt rendszeres bemutatkozási lehetőséget biztosított a magyar művészek számára, másrészt ezzel az intézményi háttérrel a magyar képzőművészetet kívánta bekapcsolni a nemzetközi művészeti vérkeringésbe a Monarchián belül és azon kívül is.
Az első aranykor című tárlat a párhuzamos nemzeti festészeti törekvések bemutatása mellett azt a folyamatot is illusztrálni kívánja, ahogy a Társulat tevékenységének segítségével kultúrpolitikusok, mecénások és művészek együttesen virágoztatták fel és tették a modern magyar kultúra részévé a képzőművészetet. A bemutatott stílusáramlatok megrajzolják a korszak és a Monarchia szellemi arculatát, az ízlés változásait. A jelentős külföldi múzeumok műtárgyaival kiegészített magyar anyag a szakemberek számára is tartogathat újdonságokat: a közvetlen összehasonlítás lehetőségét kínálja az egyes nemzetek közösen formálódó, de egyéni karakterjegyeket mutató festészetének párhuzamba állításával.
A négy és fél évtized festészeti fejlődéséből ízelítőt adó jubileumi kiállítás a korszak fő stílustörekvéseit korszakokra bontva (historizmus, realizmus, modern törekvések szerteágazó szálai), kronologikusan mutatja be, kitérve a magyar mellett az osztrák, a cseh, a lengyel és a horvát festészet jellemzőire. A magyar festészet alkotásait a szomszédos nemzetek művészeinek műalkotásaival együtt szemlélve kirajzolódnak a közös vonások, de a Monarchia népeinek a bécsi premoderntől eltérő karakterű művészete is.
A korszak több remekművét felvonultató kiállítás különösen érdekes és látványos fejezete a 3 M-ként aposztrofálható festő-fejedelmek: Hans Makart, Jan Matejko és Munkácsy Mihály egy-egy monumentális alkotásának együttes bemutatása. E három nagy festő eltérő történelemszemléletet, világképet tükröző témákat hasonlóan izzó színvilággal feldolgozó képei együtt különleges élményt nyújtanak a nézőknek: érzékelhetővé válik, miért voltak ők a Monarchia historizmusának ?festő sztárjai?.
A kiállításhoz több mint kétszáz oldalas reprezentatív katalógus készül, melyben Sármány-Parsons Ilonának, a tárlat tudományos kurátorának tanulmánya mellett Miszlivetz Ferenc, Szegő György és Tóth Ferenc írásai olvashatóak magyar, illetve angol nyelven.
A kiállítás 2016. november 22. és 2017. március 12. között tekinthető meg.
