Már évek óta Budapesten laksz: hol érzed magad inkább otthon, itt vagy Pozsonyban?
Azt szoktam erre válaszolni, hogy mindkét helyen máshogy vagyok otthon. Amikor Pozsony Óvárosában járok, ahol felnőttem, minden egyes régi kapualjhoz és macskaköves utcához van egy mély, zsigeri kötődésem. Viszont Budapest a szülővárosom, itt lettem felnőtt, meghatározó élmények, hatások értek ezen a helyen. Ez is létrehozott már egy erős köteléket az évek során.
Londonban is tanultál a University of the Arts London College of Communication diákjaként: mit tanultál a kint töltött idő alatt? Milyen volt magyarnak lenni Nagy-Britanniában?
Mindenkinek javaslom, ha teheti, töltsön el némi időt külföldön diákként. Mint minden komolyabb út során, rengeteg lehet tanulni olyankor, elsősorban önmagunkról. Ha olyan közegbe kerülök, ahol nem ismernek engem, és a kultúrkört, ahonnan származom, szintén legfeljebb csak felületesen, óhatatlanul arra kényszerülök, hogy megfogalmazzam, ki vagyok és honnan jöttem. Mennyit érek az idáig elért eredményeim, a családom, barátaim, szociális hálóm jelenléte nélkül? Ezeket fontos megtapasztalni. Érdekes felismerés volt az is, hogy Londonban, ahol a világ minden tájáról érkezett fiatalokkal kellett szót értenem, éreztem egy erős ?egy húron pendülést? a kelet-európai diákokkal. Nyilván egy idegen közegben a hasonló kulturális kódok még jobban összehozzák az embereket. Amikor iskolai feladat gyanánt villáminterjúkat kellett készíteni, szinte ismerősként beszélgettem egy lengyel vagy cseh diákkal.
Korábban azt nyilatkoztad, pályaválasztásod egy éveken át tartó, küzdelmes folyamat volt: hogy érzed, megtaláltad a helyed?
Az ember megtalálja a helyét, a helyén van, később ilyen-olyan okból helyet változtat ? ahogy mondani szokás, az élet átmeneti állapotok egymásutánja. Amire a kérdésedben utalsz, azt azokra az évekre értettem, amikor bizonytalan voltam, hogy mi is az én hivatásom, mi az, ami nekem való. Pontosabban, azt hittem, a színészet lenne az, de valahogy az élet csak nem akarta ezt a hitemet igazolni. Ma már annyival beljebb vagyok, hogy tudom, elsősorban történeteket szeretnék mesélni, lehetőleg jól, hitelesen, legalábbis erre törekszem. Az már másodlagos, hogy ezt épp mozgóképes, írott, vagy más egyéb formában teszem.
Diplomafilmedet, a Szlovákmagyarokat több díjjal is jutalmazták. Hogyan készült a dokumentumfilm? Miért ezt a témát választottad?
A filmet bő egy éven keresztül forgattam, először a 2010-es szlovákiai parlamenti választások volt a választott témám, ezen belül az első ízben két pártra szakadt magyar képviselet. Egyébként az osztályfőnököm javasolta, hogy erről forgassak, és én ezt elfogadtam, mert érdekesnek találtam. Aztán Pozsonyban, a választások éjszakáján, egy végigforgatott nap után rájöttem, hogy engem ez a szlovákiai magyar kérdés nem elsősorban politikai szempontból érdekel. Sokkal inkább a saját történetemen keresztül. Milyen az identitása annak, aki Budapesten született, Szlovákiában nőtt fel, majd ismét Magyarországon él? Hová tartozom én, mit jelent nekem és a körülöttem élő embereknek a kisebbségi lét, a magyarság, a haza, és így tovább. Akkor már adott volt, hogy a legközelebbi barátaimmal és a családommal is beszélgetni fogok a filmben.
Korábban az Angi jelenti című heti magazinban láthattak a nézők. Most miképp kapcsolódsz be a Petőfi Tv műsorába? Melyik műsorban lehet veled találkozni?
A Petőfi Tv egy napi élő magazinműsor, egy egyórás Böngészővel indít, ebben mindenféle internetes tartalmak, klipek, rövidfilmek vannak, ez után következik a másfél órás Én vagyok itt című műsor. Ebben meghívott vendégekkel beszélgetünk, vannak vitatémák, élő kapcsolások koncertekről, érdekes eseményekről, színház- és filmajánlók, portréfilmek valamilyen szempontból inspiráló fiatalokról, és sok minden más is. Hatan vagyunk műsorvezetők, heti 3-4 alkalommal én vagyok az egyik.
Mennyiben jelent számodra új kihívást a feladat?
Az, hogy ez egy élő műsor, számomra új feladat, és természetesen komoly kihívás. Spontánnak és rugalmasnak kell maradni mindvégig, mert sok benne a kiszámíthatatlanság, az előre nem látható fordulat. Az, hogy nincs lehetőség utólag módosítani, kozmetikázni a dolgokat, nagy felelősség, ugyanakkor sok lehetőséget is kínál, valódi, izgalmas pillanatokat eredményezhet.
Szomszédaink, a magyarok címmel dokumentumfilm-sorozatot is forgattál: ki lehet-e emelni egy általános vélekedést, hogy Szlovákiában, Romániában és Szerbiában miképp gondolkodnak a többségi nemzet tagjai az ott élő magyarokról? Milyen tapasztalataid voltak ennek forgatása során?
Másfél éven át forgattuk Zámborszki Ákos rendezővel a háromszor 52 perces dokumentumfilmeket ezekben az országokban, nehezen tudnék pár mondatos, általános érvényű tanulságokat levonni. Az biztos, hogy a sztereotípiák változatos, helyenként egészen meglepő formákban élnek az emberekben. Akármerre megyünk, különböző mintái vannak a hiedelmeknek, ezek gyakran generációkon át fennmaradnak. Mélyre kell ásni a közös történelemben, hogy megértsük, miért nem értjük egymást jobban. Ami fontos, hogy mindhárom országban élnek emberek, akik sokat tesznek azért, hogy ne kizárólag a történelmi sérelmeink szemüvegén keresztül szemléljük egymást.
A jövőben inkább műsorvezetőként vagy dokumentumfilmesként tudnád elképzelni magad?
Mindkét munkában örömömet tudom lelni, ezért nem korlátoznám magam az egyikre vagy a másikra, még képzeletben sem. A műsorvezetés alapvetően másfajta készségeket mozgósít, mint a dokumentumfilm-készítés, amely egy sokkal elmélyültebb, visszavonultabb, hosszadalmasabb folyamat. Viszont bármelyiket csinálom is, igyekszem a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal és érdeklődéssel fordulni a beszélgetőpartnereim felé, ez kell, hogy legyen a kiindulópont.
Mivel múlatod az időt, ha épp nem dolgozol?
Az időmúlatás, mint tevékenység, számomra egy lassan hömpölygő, elnyújtott kávéházi délután hangulatát hordozza, ilyenből mostanában nincs sok az életemben, viszont ha akad egy szabad estém, délutánom, esetleg napom, amikor nem dolgozom, és nem készülök a másnapi adásra, akkor az első, hogy a számomra fontos emberekkel vagyok együtt. A párkapcsolat, a család, a közeli barátok- ezek a legfontosabb dolgok. Kiterjedt családban élek, többszörös házasságoknak köszönhetően összesen heten vagyunk testvérek, jó pár unokatestvéremmel is szoros kapcsolatban vagyok. Csomó mindenért hálás lehetek az életemben, az egyik, hogy sok értékes ember vesz körül, szóval igyekszem minél több időt tölteni velük.
