Az október 9-ei premier nagy sikert aratott a nézők körében. Mi ihlette a Cseppkánont?
A motiváció mindig több szálból áll, hogy végül mi lesz az előadásból, az menet közben derül ki. A legelső szándék, hogy csináljunk valamit, abból jött, hogy ebben az évben lett harmincéves az Artus. Ennek apropójaként gondoltuk, hogy csinálunk egy összefoglaló, áttekintő, kicsit múltidéző, de jövőbelátó előadást. Elkezdtünk dolgozni és összeszedni a gyöngyszemeket a múltból, ami beindította a csapat kreatív energiáit. Nem álltunk meg ott, hogy régi értékes dolgokat összefűzzünk, hanem rögtön új helyzetek, képek, ötletek születtek. Újragondoltuk mi legyen, és akkor ugrott be Hérakleitosz, akivel úgy érzem évek óta egy különös töredékes párbeszédben vagyok. Annak idején, még 1989-ben az ő töredékeiből csináltunk előadást, aztán később is, számos előadásunkban itt-ott megjelent Hérakleitosz egy-egy mondata. Csak most tudatosult bennem, hogy mélyen belém ivódhatott az ő szellemisége.
Fotó: Schiller Kata
Miért pont Hérakleitoszt választotta, ez egyfajta filozófia?
Ez nem választás, hanem találkozás volt. Az én világfelfogásomban, sokszor visszaköszön a Hérakleitoszi gondolkodásmód, és persze idővel más nyugati és keleti gondolkodók is fontossá váltak, de ezzel együtt mindig igyekeztem megtalálni a saját filozófiámat, mely nem csupán elmélet, hanem élhető valóság. Hérakleitosz valószínűleg azért lett meghatározó az életemben, mert nagyon közel áll hozzám az, amire fókuszál. Többek közt az ellentétekkel, az egységgel, az állandó változásokkal foglalkozik, mindezzel az analógiák nyelvén. Néhány kijelentése meglepően rokon a keleti tanításokkal, ami talán mégsem csoda, hiszen közel egy időben élt Buddhával és Laoce-val. Hérakleitosztól csak töredékek maradtak ránk. Az elmúlt évtizedekben számtalan töredéket írtam magam is, és mint kiderült, ezek a mondatok számos ponton Hérakleitosz mondataira kérdez, mintha beszélgetnénk. Így végül ezekből a töredékekből szerkesztettem egy képzeletbeli dialógust, amely, mint egy librettója az előadásnak. Ez a beszélgetés inspirálta a képeket, mozdulatokat és így alakult ki egy többrétegű, összművészeti előadás, ahol különböző műfajok interferálnak.
Mi a vezérmotívuma az előadásnak?
A víz tanít bennünket. A víz halmazállapotainak folyamatos változása, a víz áramlása, változáshoz való képessége, mind analógia, mely óriási tudást rejt. Például szüksége van partra, ha folyni akar, tehát van egyfajta keret, de mégis szabadon tud áramolni, vagyis a szabadság nem parttalan. Az előadás magja az, amit én úgy hívok: cseppkánon. Ez arra a gondolatra, analógiára épül, hogy egy csepp egy ember, az emberiség a tenger. Egy csepp csak elkülönülten, önmagában lehet csepp, ha belekerül a tengerbe, akkor megszűnik cseppnek lenni és ezzel megszűnik az elkülönültség is. A cseppkánon ugyanakkor nem más, mint maga az eső, egy olyan ismert jelenség, folyamat, ami cseppektől az áramló folyóig és a tengerig vezetnek, vagyis individuumtól az egységig.
A Cseppkánon milyen kérdéseket, mítoszokat értelmez újra?
Ez alkalommal nem mítoszokkal foglalkoztunk, inkább elmerültünk ebben a vízben és a vízzel való munkában, áramlásban. Viszont megjelent a Tai Chi Chuan művészete, egy csodálatos és bölcs világszemlélet, melyet mozgásban lehet megtapasztalni és gyakorolni. Hosszú évek óta gyakorlom a tai chi-t, így lett az előadás meghatározó koreográfiai alapja.
Több minden is megjelenik az előadás során, víztől az áramláson át, egészen Hérakleitoszig, mindezek központjában a filozófia. Miről szól maga a történet?
Az előadásainkról soha nem lehet, történetszerűen beszélni. Arról szól, ami a központi téma, tehát a csepp és a víz analógiája az emberben. Azokkal a kérdésekkel foglalkozik, hogy az emberben hogyan oldódhat fel és válhat újra egységessé, a többi emberrel, a természettel vagy a világgal. Ez egy felvetés, amit különböző módon körbejárunk mozdulatban, szavakban, zenében, képben. Tartalmilag úgy kell elképzelni, mintha középben lenne egy téma, melyet különböző oldalról világítunk meg. A darabnak nincsen pszichológiai linearitása, mint a legtöbb színházi előadásban, vagyis nem ok-okozati összefüggései vannak, hanem sokkal inkább egy képi, zenei, és mozdulatrendszer, ahol a formanyelv szigorúan a tartalomból következik. A dramaturgia az érzékelésre épít, a ritmusra, az impulzusokra. Jelen esetben egy folyamatos háttérkivetítés, ami azt jelenti, hogy minden, ami a színpadon van, az egyfajta grafikai animációban megjelenik a háttérben is, mint egy másik dimenzió, a valóságnak egy másik leképezése. Az előadás elején az összes szereplő egyetlen egy kórusnak a tagja, vagyis van egy látható, hallható, tisztán érzékelhető egység. Aztán ez a kórus elkezd szétesni, széttörni, kiválnak belőle emberek, szerepek, helyzetek születnek. A megjelenik az a folyamat, mely a széthulláshoz vezet, de pusztán azért, hogy végül egy másfajta minőségben újrarendeződjön és egy magasabb minőségben egységessé váljon.
Hogyan jelenik meg a víz dramaturgiája?
Elindulunk egyetlen egy cseppből, ami egy látható csepp a színpadon. Egy jégtömb, ami cseppformájúra van faragva és csöpög, ami egyben felveti a fraktálelmélet rendszerét, amit folyamatosan megidézünk az előadásban, zenei, vizuális és mozdulati síkon. Ahogy elindulunk ebből az egy cseppből, ez az egy csepp megsokszorozódik, először az animációkban aztán a valóságban és lesz belőle eső. Ennek eredményeképpen egy olyan vízfelület jelenik meg, ami egységesíti ezeket a cseppeket. Valóságosan megtörténik az a folyamat, ami az alapkoncepciója az előadásnak.
Fotó: Dusa Gábor
Hogyan zajlott a felkészülés, mikor kezdődtek a próbák?
Ennek az évnek az elején kezdtünk el gondolkodni ezen az előadáson, aztán áprilisban elkezdődtek a próbák. Lassabban indult a kreatív időszak, aztán besűrűsödött és lett egy intenzív két hónapos vége.
Eddig olyan teret hoztak létre, amelyben a közönség is helyet kapott. A Cseppkánon esetében is erre törekedtek, hogy ez létre jöjjön?
A legtöbbször valóban így volt. Mindig igyekeztünk olyan teret létrehozni, amiben nem választódik el a színpad és a nézőtér. Sokkal természetesebbnek, közvetlenebbnek látom, amikor egy térben van néző és művész, mert így közösen lehet sok mindent megélni. A Müpának a színpada nagyon konvencionális színházi helyzetet kínál, azaz van színpad és nézőtér, nincs azonban az a közös tér, amiben elkeveredhetnénk a nézőkkel. Tudom, hogy a múltunk miatt most már el is várják tőlünk, hogy valamilyen módon interaktívak legyünk és működjünk együtt a közönséggel, de most úgy döntöttem nem így lesz és még csak meg sem próbáljuk ezt megvalósítani, hanem kifejezetten hagyjuk elválasztva a színpadot és a nézőteret. Engedjük, hogy távolság legyen, mintha egy képet látnának, ami folyamatosan változik. Arra törekszünk most, hogy egy olyan világ teremtődjön bennük, olyan állapotba kerüljenek, amikor kizökken az idő. Egyszerre érzéki és szellemi élmény, ahol nincs szükség görcsös értelmezésre, pedig filozófiáról van szó. Könnyen megfogható ez a világ a nézők számára, hiszen egy érzékelhető, megtapasztalható életfilozófiát kínál.
Fotó: Dusa Gábor
November 5-én még egyszer láthatjuk a Cseppkánont a MÜPÁ-ban. Mik a tervek ezután?
Most biztosan nem időponthoz kötve fogunk dolgozni, nincs kitűzött bemutató, csak elkezdünk közösen gondolkodni, kísérletezni és időt hagyunk magunknak, arra hogy mélyebbre áshassunk. Élünk az alkotói szabadság lehetőségével, melynek szigorú keretei és kíméletlen szabályai vannak. Amint eljön az idő, újra elő fogunk lépni.
