Ötven éven át volt a rock and roll elkötelezettje és meghatározó hazai képviselője. A hatvanas években kiemelkedő szerepet játszott a műfaj magyarországi meghonosításában és népszerűsítésében: a visszaemlékezések szerint a Scampolo-bulikon olyan tökéletesen utánozta Elvist, hogy a hallgatóság eleinte azt hitte, a dalok magnóról szólnak. Az évtized derekán beköszöntött beathullám azonban időlegesen háttérbe szorította. Később hiába szerepelt a táncdalfesztiválokon, hiába próbálkozott különböző formációk élén beattel, poppal, rockkal vagy countryval, hiába tartoztak az általa énekelt dalok a táncos szórakozóhelyek közönségének kedvencei közé, igazából csak a nyolcvanas évek hajnalán, az akkoriban kibontakozó rock and roll nosztalgiahullám idején virradt fel az ő nagy napja.
1981-ben megjelent első nagylemeze után méltán választották Az év énekesének, nemcsak remek dalokat énekelt rajta, de a korábbi férfielőadókhoz képest új fazont, vagány egyéniséget vitt a színpadra. „A távoli vadnyugat megszelídített keleti hírnöke” ekkorra már – ritka kivételként – igazi szórakoztató művésszé vált, s bár sosem rendelkezett fanatikus rajongótáborral, profi és vagány hozzáállásával mindig is képes volt az aktuális divatokat követni és azokat a saját fazonjára igazítani. Így sikerült egészen haláláig folyamatosan fennmaradnia a hazai szórakoztató popzene élmezőnyében.
Komár László és a Scampolo – Blue Suede Shoes (1983)
Egy Pápa melletti apró faluban, Adásztevelen született, és ott is gyerekeskedett, mint a 2005-ös Táncoló fekete lakkcipők című önéletrajzi könyvében írta, szívesen járt ministrálni, már akkor szerette a pompát, a szertartást – nem mellesleg alkalmanként a miseborba is beleihatott. Szüleivel a negyvenes évek legvégén költözött fel Budapestre, a rock and rollal pedig tíz évvel később került kapcsolatba, amikor a leeresztett redőnyök mögött délelőtt és kora este tartott házibulikon egy Terta magnóról szóltak az idehaza nehezen beszerezhető friss amerikai slágerek. Bár mindenkit szívesen hallgatott, mindenekelőtt Elvis Presley ragadta magával, különösen a lassú számait dúdolgatta előszeretettel. Sokáig persze csak magában, a fürdőszobában vagy a pincében favágás közben. Idővel aztán fokozatosan levetette a gátlásokat, mígnem 1962 nyarán egyik cimborája beajánlotta őt a frissen alakult Tacskó együttesbe. A visszaemlékezések szerint a zenekar próbáján Komár egy hanyag mozdulattal felült az asztalra, és miközben az ölébe fektetett ételhordón verte a ritmust, a cappella rázendített a Jailhouse Rock című Elvis-klasszikusra. Aztán jött a Hound Dog és a Can't Help Falling In Love. Mire azonnal bevették a bandába.
A zenekar aztán Scampolo néven így írta be magát a hazai popzene történetébe. Mivel tagjai a Földmunkát Gépesítő Vállalatnál dolgoztak, kezdetben főként annak rendezvényein jutottak játéklehetőséghez. Így történt, hogy Komár László a román határ melletti Pocsaj községben, egy vállalati kultúrműsor keretében debütált énekesként.
1962/63-ban a Scampolo játszotta a legjobb rock and roll zenét Magyarországon. Törzshelye az FGV Vigyázó Ferenc utcai klubja lett, ahol Faragó Judy István gitárjátéka mellett a Carl Perkins, Cliff Richard és Elvis Presley sikereit hitelesen éneklő Komár László jelentette a legfőbb vonzerőt. Karrierjük csúcsára 1964 nyarán az Ifiparkban értek, koncertjeik valóságos népünnepélynek számítottak, Faragó Judyt azonban behívták katonának, a megtorpant zenekar feje fölött ráadásul átcsapott a beathullám, az a „luxemburgi stílus”, amelynek az Illés-Metro-Omega triumvirátus alkotta az élmezőnyét.
Komár László a hatvanas évek derekán döntötte el, hogy profi énekesként keresi kenyerét. A Scampolo után két évig a Dogs frontembere lett, majd 1967-től rövid időre visszatért a megújult Scampolóba, aztán évekre eltűnt a fővárosi reflektorfényből. Vidékre költözött, Debrecenben és Szegeden lakott, bevetette magát az éjszakába, a kártya, a szép nők és a szerencsejáték világába. Emellett vidéki ORI-műsorokban szerepelt, koktélhajókon Tom Jones-dalokat énekelt, a Bergendy együttessel balatoni strandokon turnézott, az Atlasszal és a Non-Stoppal kisvárosi bárokban, lokálokban haknizott. Miközben 1970-ben Jóbarátom címmel megjelentette első szólókislemezét.
Komár László – Jóbarátom (1970)
Aztán jött az 1973-as év, amikor egyrészt Presser Gábor hívására bekerült a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című rockmusical vígszínházi előadásába (a kórusba), másrészt régi zenésztársával, Faragó Judyval Szemek, Szájak, Szívek címmel új zenekart alapított, amely 1974-től Sprint néven futott tovább, s amely a korszak popmásodvonalának egyik sikercsapata lett. A country és rock and roll sajátos ötvözetét játszották, néhány daluk – mint a Postakocsi – a sikerlistára is felkerült, s bár 1977-ben nagylemezük jelenhetett meg, Komár kezdődő szólókarrierje miatt feloszlottak.
„Mit szórakozik maga ezzel a Sprint zenekarral? Maga jó kiállású, szalmaszagú parasztember. Megfigyeltem, a Popfesztiválban is minden nő magát nézte. Miért nem próbálja meg szólóban? Úgysincs szólóénekes” – javasolta neki a maga jellegzetes, raccsoló kiejtésével 1979-ben Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó vállalat popzenei ügyekben teljhatalmú menedzsere. Komár kapva kapott az alkalmon, Nagy Tibor barátjával új dalokat írt, 1980-ban pedig ő énekelhette el Az áldozat című magyar krimi – Presser Gábor és Juhász Sándor által írt – betétdalát, az Oh, csak a hajnal jönne márt.
Körvonalazódott tehát az első nagylemez anyaga. Még ha a nyolcvanas évek hajnalán Komár – miként életrajzi könyvében bevallja – az „ortodox” rock and rollt már kevésbé merte bevállalni. Aztán váratlanul felhívta Fenyő Miklós, hogy a Hungáriával épp készülnek a „nagy kivonulásra a tegnapba”, az ötvenes évek rock and roll világába. És hogy lenne-e kedve elénekelni velük egy-két hamisítatlan Elvis-slágert? Komárnak volt hozzá kedve. Nem sokra rá pedig megindult az a példátlan Hungária-menetelés, amelyhez hasonló sikertörténetre korábban nem akadt példa a magyar poptörténelemben. De mivel esetükben is beigazolódott, hogy több dudás nem fér meg egy csárdában, mindebből Komár közvetlenül már nem részesülhetett.
Komár László – Táncoló fekete lakkcipők (1981)
Közvetve azonban igen. A Hungária több generációt és közönségréteget megmozgató sikere ugyanis ismét a köztudatba dobta Komár eredeti zenei világát, a rock and rollt. E nosztalgiahullám közepén – mondhatni: jókor, jó időben – jelent meg Komár első, cím nélküli nagylemeze. Nemcsak hetek alatt bearanyozódott (ez akkoriban 100 ezer eladott példányt jelentett!), de a szakma is értékelte: abban az esztendőben Komárt szavazták meg Az év énekesének. A Fehér hold és az Oh, csak a hajnal jönne már mellett olyan korszakos slágerek találhatók rajta, mint a Táncoló fekete lakkcipők, a Mondd, kis kócos, a Szóljon a zene, a Magányos szívek klubja vagy a Mama, táncolj velem rock and rollt.
Komár László – Mondd, kis kócos (1981)
Ugyancsak ebben az időszakban született, de csak a két évvel később, sorrendben harmadik, Halványkék szemek című nagylemezére került fel a No Miss, amelynek érdekessége, hogy szerzői No Sir címmel eredetileg Karda Beátának szánták, de ő nem fogadta el. Komár előadásában azonban emblematikus slágerré vált. Akárcsak a szintén ezen az albumon hallható Presser-szerzemények, az Amerika legszebb asszonya vagy a Zorán által is megénekelt Romantika.
A hetvenes években még az alapvetően a másodvonalban dolgozó Komár a nyolcvanas évek elején tehát valósággal berobbant a hazai popköztudatba. Kiugró sikerét mutatja, hogy első három nagylemezéből összesen közel félmillió példány talált gazdára. Aminek hatására a továbbiakban lényegében minden ment magától a maga útján, jószerivel egymást generálták a történések.
Komár László – No Miss (1983)
Komár számtalanszor képzelte maga elé Elvis Presley Amerikáját. Végül csak negyvennyolc évesen, 1992-ben jutott el a memphisi Gracelandbe. Bálványa ekkor már tizenöt éve halott volt, az évforduló kapcsán azonban a városban mindenhonnan ő köszönt vissza rá. S az ott töltött négy nap alatt Komár lényegében mást sem csinált, mint folyamatosan fotózott, videózott, gyűjtötte a relikviákat és az életre szóló benyomásokat. Miként önéletrajzi regényében írta, számára Elvis Presley a kapaszkodót jelentette az önmaga felé vezető úton. Mindig is szüksége volt egy ideálra, amolyan alteregóra, és ezt őbenne találta meg.
Mire Komár 1992-ben eljutott Gracelandbe, addigra már két teljes nagylemezt szentelt Elvis emlékének. Ráadásul ezeket – Presser Gábor javaslatára – magyar nyelven tette. Ami épp ettől lett igazi kuriózum. Hisz így nemcsak eggyel bővült a világon forgalomba került Elvis tribute-lemezek száma, hanem ettől kezdve Soprontól Mátészalkáig, Salgótarjántól Bajáig a magyar emberek már nemcsak érezhették, hanem pontosan érthették is, hogy miről szólnak a dalok.
Egy perc az élet (Elvis 2., 1988)
„Elvisen túl voltunk, de a magyar cikin még nem. Hiszen pontosan ez a műfaj, az úgynevezett hagyományos táncdal volt az, amit annak idején annyira megvetettünk” – fricskázott oda magának önéletrajzi regényében, amikor arról ír, hogy barátja, Alfonzó halála után egy müncheni úton miként hallgatta rongyosra a magával vitt Németh Lehel-kazettát és döntötte el, hogy a következő albumára azokból válogat. Az ötvenes-hatvanas évek ünnepelt táncdalénekesét 1965-os disszidálása után lényegében hazaárulónak minősítette az akkori hatalom, számait nem játszotta a rádió, így a hetvenes-nyolcvanas években felnőtt újabb generációk nem ismerhették a slágereit. Komár jól ráérzett, hogy nagyot dobhatna az egykor kitagadott Németh Lehel korszakos számaival. Hívta Pressert, és miután az ötletet barátja is jónak tartotta, beindult a folyamat. Idővel a kört bővítették, a korszakból beemeltek más slágereket is, így született meg 1987-ben az Ez a divat 1957–62 című albuma.
A nagylemez megjelenése után Komár sorra kapta a rajongói leveleket. Számára teljesen új korosztályt nyert meg vele magának. Addigi közönségének nagy része a vele egykorú, akkori harmincas-negyvenesek tették ki, miként ő fogalmazta, az „elhagyott vagy rossz házasságban élő asszonyok, szerelmes természetű gépírónők, meg vállalati munkásasszonyok”. A régi számokkal aztán egy másik közönségréteget is megnyert, az ötven pluszosokat, akik a zsákszámra küldött leveleikben mind arról vallottak, hogy mostantól számukra ő lett az isten.
Az 1987-es LP-től kezdve sorra jelentette meg az újabb és újabb ilyen jellegű korongokat. Nem feltétlen csak a régmúlt, hanem a közelmúlt hazai és külföldi slágereivel. Olyan világsikerekkel, amiket megítélése szerint akár neki is írhattak volna. Mint például a Mambo Italiano, a Próbáld ki, hogy jó-e?, a Szuvenír, a Kiborult a rakkabili, a Nem én vagyok a cukros bácsi, a Musztafa vagy a Mexikói karnevál.
Komár László – Mambo Italiano (1988)
Lényegében ugyanez a lendület, az évenkénti újabb és újabb nagylemez készítése és a hozzá kapcsolódó turnézások/haknik jellemezték Komárt a kilencvenes években is. Aztán az új évezredben, hatvan fölött ő is visszavett a tempóból. Különösen azt követően, hogy 2006-ban az orvosok rosszindulatú daganatot találtak a lábában. Kétszer is kemoterápián esett át, a haja kihullott a kezelésektől. 2010-ben újabb daganatot találtak és távolítottak el a szervezetéből. A nyilvánosság előtt csak ezt követően beszélt minderről, egyben számos fórumon hangoztatta: jól van. Hosszú kihagyás után 2011-ben újabb nagylemezt jelentetett meg, 2012 őszén azonban tüdőembóliás rohamot kapott, egyre gyengébb lett, az utolsó napokban már az ágyból sem tudott felkelni.
Komár László – Mesebeli Afrika (1989)
„Akárhány nővel volt is kapcsolatom, az én igazi nagy szerelmem a közönség volt. A lányokban többnyire csak a szépet kerestem, de amikor ráhangolódtam a tömegre, a közönséggel való együttlétet mindig úgy éltem meg, mint valami csodát. Ez az intimitás legfelső foka” – vallotta élete alkonyán, de hát a magyar popzene történetében azért ő maradt az első számú Don Juan. Maga is büszkén hangoztatta, hogy imádják a nők. Élete során állítása szerint több mint kétezerrel bújt ágyba, és erről szexnaplót is vezetett. S hogy mi volt a titok? Miként ő fogalmazta: „Nem kell művésznek lenni, de nem árt, ha egy gyertyafényes vacsora után az ember le tud ülni egy kicsit a zongorához, mert ennek egyetlen női szív sem tud ellenállni.”
Komár amúgy összesen ötször nősült, de a legvégén még ebbe is vitt egy csavart: halála előtt néhány hónappal másodszor is elvette sorrendben harmadik feleségét, Krisztinát. Akinek a karjai között aztán 2012. október 17-én hajnalban örökre lehunyta a szemét.
