Szabó Borbála volt már szerzőtársa Katona Józsefnek, amikor „magyarra fordította” a Bánk bánt, Vörösmarty Mihálynak, amikor a Csongor és Tündéből beavató színházi előadást, XXI. századi darabot írt, nemrég pedig A János vitéz-kód címmel Petőfi klasszikusát emelte be egy pörgős, ironikus, igazi „szabóboris” regénybe. Nem szeretnék most életrajzot írni, de a kamaszkor kapcsán muszáj megemlíteni az önéletrajzi elemeken alapuló Nincsenapám, seanyám című ifjúsági drámáját (2013, Stúdió K, 2016, Kolibri Pince) és a Szülői értekezlet című előadását is (2015, Jurányi Inkubátorház), melyben színészként is fellép.
Férje, Nényei Pál szintén író. A nagy beszélgetés címmel pár hónapja jelent meg novelláskötete, melyben más eszközökkel ugyan, mint Az irodalom visszavág című, kamaszoknak írt irodalomtörténeti könyveiben, de a lassan védjegyévé váló pimasz és szatirikus hangon ismét azzal piszkálja az olvasót, hogy válaszoljon olyan egyszerű kérdésekre, mint hogy mit vár az irodalomtól valójában, hol van pontosan az irodalom és a nem irodalom határa, az író- vagy nem író léte miben különbözik… És Nényei Pál emellett középiskolai tanár is. És nem használ tankönyveket.
És olykor hajmeresztő dolgokat állít a klasszikusokról.
Ezért akarok épp velük beszélni. Ezért ácsorgok a zuhogó esőben egy napernyő alatt, egy olyan kávézó előtt, amely a találkánk megbeszélt időpontjában még nincs is nyitva. Ők elázva és csivitelve érkeznek, egy fiatalember jön velük – teljesen hihetetlen, hogy ő a nagyfiuk, Zoárd. Mint később kiderül, egyetemista, tévés műsorszerkesztőnek tanul, öccse, Balázs vigyáz épp „a babára” – a negyedik testvért így emlegetik –, édesanyjuk pedig telefonon röviden instruálja az otthon maradt fiút, aki épp a konyhában tüsténkedik, szeret főzni. Nagyon jó ennyire vagány csapatként működő családot látni, és hogy ebben nincs semmi manír, hiszen ez mindannyiuktól távol áll – a beszélgetésünk során is a világ legtermészetesebb hangsúlyával váltakoznak a padlizsánkrémről szóló mondatok az irodalom és a pedagógia nagy kérdéseit tárgyaló gondolatfutamokkal. Azt hiszem, jó lehet Nényei Pál és Szabó Borbála asztalánál vacsorázni, ha az ilyen beszélgetésekkel is együtt jár.
Kamaszkorotokban milyenek voltatok?
Szabó Borbála: Nagyon más környezetben nőttünk föl, de lehet, hogy egyébként volt bennünk hasonlóság. Én rossz tanuló voltam nagyon, és azt tapasztaltam, hogy a felnőttek hülyék. Legalábbis a többségük. A rendszerváltás évében, amikor elváltak a szüleim, általános iskolás voltam. Pál viszont idilli családban nőtt fel, heten vannak testvérek, amikor megismertem őket, lenyűgözött az a hangulat, az a szellemi közeg, amit teremtettek. Nekem addig teljesen más tapasztalataim voltak a családról. Az iskolával nem voltam jóban, nem is értettem meg ezt az intézményt: mindenből jónak kell lenni, és 45 percenként váltani, hogy miből legyél okos, és utána még otthon is a tananyaggal foglalkozni… A jótanulóság külön szakma, nem való mindenkinek. Az iskola se szeretett engem, mert mókáztam, vicceltem, ezt a tanárok többsége nem bírta. Ennek ellenére sokszor visszavágyom mind a gyerekkorba, mind az iskolába, mert ott volt valami rendszer – a közösség jó volt. De amit az iskolában teljesítményként mértek, azt én nem tudtam teljesíteni.
Nényei Pál: Én sem voltam jó tanuló, de nem is foglalkoztatott, hogy milyen tanuló vagyok. Csak akkor, amikor bukásra álltam. Bennem nem volt ez az érzés, hogy minden felnőtt hülye. A szüleim nem voltak hülyék. És általában szerettem a tanáraimat is. Amikor mondjuk fizikából bukásra álltam, akkor úgy éreztem, én vagyok a hülye a fizikához, nem a tanárom, aki egyébként egy nagyon-nagyon szuper ember. Albert atya. Pannonhalmán tanultam, és főleg a vége felé baráti viszonyban voltam a tanáraimmal.
A rossz tanulóság jegyekben mit takar? Máshol van a határ mindenkinek.
N. P.: Mi harminckilencen végeztünk az osztályban, és hátulról az ötödik voltam.
Sz. B.: Így mérted magad? (nevet)
N. P.: 3,24 volt az átlagom. Mi éjjel-nappal együtt voltunk az osztálytársaimmal, egyáltalán nem a jegyek alapján ítéltük meg egymást. Nem feltétlenül korrelál az iskolai teljesítmény azzal, amire aztán később az életben szükség van. Túl egyszerű az iskolában kitűnőnek lenni.
Sz. B.: Nekem nem volt az. Én többször bukásra álltam. Például töriből, de a matek és a fizika se ment, abból második végén megbuktam. Az elég rossz volt, mert egész nyáron különórákra kellett járnom Kőbányára, és a pótvizsgán mentem át. Pedig nem voltam hülye. Kettes körül volt egyébként az átlagom. De ennyiben hibásnak tartom az iskolát, hogy azt sugallja valakinek, hogy te hülye vagy a matekhoz, és elveszi a diák kedvét tőle. Felnőttkoromban csomó matekról szóló könyvet olvastam, és rájöttem, hogy nem is vagyok hülye, meg nem is hülyeség a matek. Nagyon fontos tudatosítani, hogy az iskola kontextusa, ez a teljesítménycentrikusság mennyire torzítja a valós értékét a dolgoknak. Például Zoárddal esett meg, hogy nem tanulta meg memoriterként a Szózatot, mert elfelejtette, hogy ez a feladat. Számonkéréskor szakaszonként kellett leírniuk, a Nem lehet, hogy annyi szív-től kezdve volt az ő része. Csak nagyjából emlékezett, és a formát megtartva írt egy parafrázist. Persze egyest kapott. Viszont kiposztoltam, amit írt, és Lackfi Jánosnak annyira megtetszett Zoárd változata, hogy megosztotta, és rengeteg ember látta, sokaknak tetszett. Érdekes, hogy az iskolában ennek mi az értéke és mi a megítélése akkor, ha ezt egy elismert költő a nyilvános térben méltatja.
Tizenévesen melyek voltak a meghatározó olvasmányélményeitek?
Sz. B.: Tizenhét éves koromban kezdtem el komolyabban olvasni. Thomas Mannt olvastam sokat. Akkoriban kezdett derengeni, hogy író leszek, színpadi író. Szerettem Németh Lászlót is – sok olyat kedveltem, akit ma már annyira nem. Kosztolányit, Karinthyt olvastam – még az iskolában feltűnt, hogy ők jók, bár nehezen. Gyanússá tette őket, hogy benne vannak a tananyagban. Egyébként most tanítani fogok én is egy osztályt magyarra a Budapest School nevű iskolában. Ez most nagyon motivál.
Tanárként milyen alapvetésekhez ragaszkodsz?
Sz. B.: Én mindig csak azt tudtam megtanulni, ami magával ragadott. Szerintem Pál óráin nagyon jó lennék, mert ő úgy beszél, hogy felkelti az érdeklődésemet, és – divatos szóval – flow élménye van az embernek, amikor azzal a tantárggyal foglalkozik. Ha ez elmarad, akkor a magolás jut vagy a kudarc. Most a próbaórámat abból tartottam, hogy el kellett játszani a gyerekeknek, hogy a XIX. századi színházban milyen gesztusokat alkalmaztak, hogy egy mai filmben hogyan működik ez, és teljesen belelkesedtek, hogy milyen érdekes ez az egész, milyen más kódok vannak a különböző korokban. És ha már ezt megbeszéltük, akkor erre vissza tudok utalni az irodalmi kódoknál is, játékba lehet hívni őket, hogy fejtsük meg azokat a kódokat, amelyeken keresztül eljutunk a valódi műig, most épp a Bánk bánnal foglalkoztunk.
Legyen élmény az óra – ennyi a lényeg.
N. P.: Én tizenéves koromban végigolvastam Bulgakov teljes életművét. Azt még általános iskolában kezdtem el. Aztán Gogolt is olvastam nagyon sokat. Rengeteg mindent: Homéroszt, Vergiliust, Ottlik Gézát. Nagyon sok Jókait olvastam, Mikszáth Kálmánt is rengeteget. Zrínyi Miklós és Kemény Zsigmond nagy kedvencem. De az igazán meghatározó élmény az orosz groteszk vonal volt, aztán Dosztojevszkij, Dosztojevszkij, Dosztojevszkij. Az orosz vonal otthonról jött – vacsora közben szóba került, hogy A Mester és Margaritában milyen fordulatok vannak, és el akartam olvasni.
Sz. B.: Pál kevés ponyvát olvasott, én viszont nagyon sokat, és ez látszik is a könyvespolcunkon. Az Édesvölgyi suli szerelmes ikrei című, körülbelül negyvenkötetes iszonyatosan súlyosan ponyva hülyeséget faltam. Az olvasás élményével ez is megajándékozott, ami később segített abban, hogy a komolyabbakat is elolvassam. Már nagyon fiatalon is az érdekelt, hogy mi hat ebben, hogy miért van erre szükségem nekem. Nyilván a valóságtól menekülés is benne van, a ponyvairodalom is tud segítség lenni, a krimi is akár. A ponyvák az én részemen vannak ma a könyvespolcon, Pál megpróbálja kihajítani őket, én pedig néhányat megvédek. Mert ha a világon mindenki elolvassa A Da Vinci-kódot, nekem is el kell olvasnom. Mint író tudni akarom, mi az, ami ennyire csúszik az embereknek.
Engem nagyon érdekelnek a rossz írók is.
N. P.: Én picit kirekesztve érzem magam, mert rengeteg helyzetből kimaradok.
Sz. B.: Mert menthetetlenül sznob vagy.
N. P.: Rossz érzés egyébként, hogy nem tudom magam átadni az egyszerűnek, amit mindenki olvas. Például Rejtő Jenő annyira untatott, és annyira kiábrándító volt, rossz a humora, ezt érzem. Agatha Christie például – életemben nem szenvedtem úgy, mint amikor a Tíz kicsi négert olvastam.
Sz. B.: Én imádom!
N. P.: Mit? Hogy most eljátszod, hogy tudod, ki a gyilkos, de ne higgyem azt, hogy az a gyilkos, mert a másik lesz majd?
Sz. B.: Nekem Rejtő is nagyon-nagyon tetszett, tizenéves koromban nagyon zseniálisnak tartottam a humorát, de aztán beláttam, hogy tényleg eljárt fölötte az idő.
N. P.: De Rejtő képregényben egyébként jó volt, azt sokat olvastam. De nem gond, hogy ma más működik – ez nem egy olyan nettó érték, mint Vörösmarty. Szerintem nem baj, hogy az indiánkönyveknek meg Rejtőnek leáldozott. Akkor búsulok el, mikor egyesek – szerintem nosztalgiából –, azt mondják, hogy a magyar identitás, a magyar kultúra ezeken az embereken, ezeken a szerzőkön nyugszik. Megértem a kötődéseiket, csakhogy a kultúránk ennél nagyobb, szélesebb. Többet kellene látnunk a világból, mint azt, hogy van.
Sz. B.: Érdekes, hogy mind a kettő, ami most szóba került, az indián is meg Rejtő témái képzeletbeli dolgok: olyan, ahogy Móricka elképzeli a sivatagot, az idegenlégiót és az indiánokat. Ez is érdekes, hogy nem mindig baj, ha nincs mögötte a valóság. De Jókai is kicsit ez, egy régi korszak konyhája, nagyon ügyes író, nagyon szórakoztató, de nehéz kicsomagolni, és nincs benne semmi. Nem olyan, mint a Bánk bán, hogy megküzdesz ezzel a szöveggel, megfejted a kódjait, és akkor átjutsz valami olyanba, amiért érdemes volt küzdeni.
– Sosem fáradtok bele a tanításba vagy az irodalommal való foglalatoskodásba?
N. P.: Engem nem érdekel a tanítás. Ezért nem fáradok bele. A tanítás nem, de az irodalom érdekel. Ez sokat segít. Ha a tanítás lenne a motivációm, már rég abbahagytam volna. De egyébként az írás is nagyon hálátlan dolog. Amikor írok, borzasztó nihilbe kerülök. Most kiadtam Kolozsvárott egy novelláskötetet, és konkrétan semmi visszhangja. Nagyon sokat dolgoztam rajta, beletettem szívem-lelkem, és semmit nem kapok vissza. Ripacs vagyok, ezért vagyok tanár is, félek attól, hogy bekerüljek egy olyan helyzetbe, ahol végig a háttérben kell maradni.
Sz. B.: Az is baj az írásban, hogy mondjuk az embernek van négy gyereke, és tök jó lenne ebédet főzni meg takarítani, ehelyett leül és regényt ír, ami lehet, hogy rossz lesz. Tehát tudod, hogy nagyon-nagyon sok energia megy rá, és lehet, hogy nem az lesz, amit szerettél volna, nem reagál rá senki, nem tudni, hogy megérte-e, tehát ez nem olyan, mint egy olyan munka, ahol legalább pénzt keresel. Amikor például Esterházyt kérdezték az utolsó interjújában, hogy milyen volt az élete, így összegezte: született négy gyerekem, de én csak írtam, írtam, írtam, és felnőttek a gyerekek, és én csak írtam, írtam, és alig voltam ott velük. És ez megérte? – kérdezte a riporter. Röviden: nem. Esterházy nagyon csodálatos ember volt – ha a telefonkönyvet olvasta is fel, aki hallotta, úgy érezte, zseniális. A kisugárzása nélkül pedig az életműve lassan összeomlik. Többször is, mikor leveleztünk, utalt arra, hogy úgy érzi, nem érte meg ez az üzlet, nem érte meg az életét az írásnak alárendelni.
Kamaszként hogy képzeltétek el a felnőtt életeteket? Voltak olyan elhatározásaitok, hogy a saját gyerekkorotokban látott minták valamelyikét nem akarjátok továbbvinni?
N. P.: Ilyesmit nem fogalmaztam meg. Én amolyan jó kisfiú voltam, de egy ilyen gondolat mögött mindig valamilyen sérülés van.
Sz. B.: Nekem voltak, de egyszerű dolgok. Például hogy nem hagyom a gyerekemet a kocsma mellett. Édesanyám alkoholista volt. Tudtam, hogy én nem akarok az lenni.
A mi generációnk egy része tudatosan törekszik arra, hogy ne traumatizált gyerekeket neveljen. Látom azt, hogy sokan túl tudtak lépni a saját gyerekkoruk rossz mintáin, és a világ ebből a szempontból jó irányba halad. Ti hogy látjátok ezt?
Sz. B.: Szerintem is van ez a tudatosság. És jó lenne, ha lenne hosszú távú eredménye. Erre nem látok rá teljesen, mert mi katolikus középosztályban élünk, ahol jellemzően nagyon szép képet mutatnak magukról a családok, de kívülállóként nehéz megítélni, hogy egy másik család esetleg nemcsak a felszínen jó, hanem valóban az. Én is azt gondolom, hogy sok szempontból javul a tudatos családok élete, ez hétköznapi dolgokban is tetten érhető, például abban, hogy ma már annyira nem jellemző, hogy a szülők a gyerekkel egy légtérben, a lakásban dohányozzanak.
N. P.: Amikor egykori diákként visszakerültem Pannonhalmára tanárnak, mondtam az akkori tizenkettedikeseknek, hogy ti sokkal jobb iskolába jártok, mint ahova én jártam. Mert nekünk még kötelező volt szembeszállni a tanárokkal, elnyomó hatalomnak tekintettük őket. Kicsit az egész rendszert láttuk leképeződni az iskolai hierarchiában. Egyébként nagyon jó igazgatónk volt, és a tanáraink is szuperek voltak, de mi fölösleges köröket futottunk, ellenzékieskedtünk egy olyan hatalommal szemben, amely csak jót akart nekünk. Ezt nem értettem magunkban utólag. Mondtam nekik, hogy nektek már nem kell ezt a baromságot végigjátszani, hogy a kamaszkor az lázadás. Tudom, hogy fontos meg egy nagyon régi dolog. De mi van akkor, ha ez nem igaz? Mi van akkor, ha például Pannonhalmán tanárként együtt dolgoztunk, hülyéskedtünk az osztályaimmal vagy farsangban mindenféle baromságot csináltunk együtt? Nem az volt, hogy lázadni kellett ellenem. Mi van, ha nem kötelező lázadni?
A hétköznapokban hogyan tudtok csapatként működni?
N. P.: Mi embernek tekintjük egymást. Mi is nagyon tekintettel vagyunk rájuk, hogyha valaki valamit szeretne, akkor abban mindig partnerek vagyunk. Hülyeség, hogy ellenségek a szülők meg a gyerekek. Ugyanez az iskolában is működik, ha az ember a diákokat embernek tekinti. Megdöbbentő, hogy egy nagyobb iskolában, ha belépsz a tanáriba, gyakran azt lehet hallani, hogy gyűlölik a gyerekeket. „Az a rohadék meg az a szemét osztály…” Így miért várjuk el, hogy ők partnernek tekintsék a tanárt?
Fotók: Kurucz Árpád
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában olvasható.
