Emelkedő zuhanás – Dóczy Péter Pilinszky-estje

Az Azt hiszem szövegcentrikus est. Dóczy Péter az életmű alapos ismeretére valló szövegfolyamot szerkesztett a költő esszéiből és verseiből, amelyet nagyrészt ő is ad elő. Amit hallunk, Pilinszky-breviárium a lehető legintenzívebb fajtából. Olyan sűrűségben ömlenek ránk az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseire vonatkozó teológiai, filozófiai és spirituális tartalmak, költői képek, erős hatású állítások, hogy az szinte befogadhatatlan. Dóczy szeretne a kalauzunk lenni, magával vinni a Pilinszky ihletésében bejárható útra, de mintha kevéssé lenne tekintettel egy átlagos érdeklődő teherbíró képességére. A rengeteg súlyos igazság ebben a dózisban már szinte egymást oltja ki, mivel némelyik akár önmagában is egy-egy egész est témája lehetne, de legalábbis arra lenne szükségünk a feldolgozásukhoz, hogy egy-két percen át csendben emésszük vagy ismételgessük őket magunkban.

Látomásos Pilinszky-színházat látunk, amelyben tánc (Blaskó Borbála a Dóczy által alakított Férfi lelkének szerepében), zene (Csonka Boglárka klarinétművész, énekes, Dóczy Gabriella hárfaművész) és ének (Felber Gabriella operaénekes) illusztrálja, egészíti ki a szöveget, próbál a „túlsúlyos” szöveg ellensúlyaként működni, de ehelyett inkább újabb frontokat nyit, újabb rejtvények elé állítja a nézőt.

Dóczy szándéka szerintem valamiféle Pilinszky-erőtér létrehozása és az abba való bevonzás. Ellenállásunkat legyőzve, értelmünk és érzékeink feldolgozóképességét szándékosan túlterhelve egyfajta sokkot akar előidézni, hogy ily módon tegye maradandóvá, a távozóban tovább dolgozóvá az élményt.

Csak néhány részlet az est szövegéből az előbbiek illusztrálására: „A rosszal a bennünk lakó jót áruljuk el elsősorban. Isten, úgy érzem, a világot nem is a jókra és a gonoszakra osztja, hanem a bennünk lévő jóra és a bennünk lévő gonoszra”, „A bűn végcélja a semmi maga”, „Az erénnyel szabadságunkat növeljük, bűnünkkel fogságunkat. A kárhozat belső szabadságunk tökéletes felélése, örök magány az egyetemes szemétben”, „Bűnbeesésünkkel nemcsak értelmünk homályosult el s akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbe esett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja. Az a végső kiteljesedés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően a képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta. Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell. És (Jézus – A szerk.) meghúzta az egyetlen, a valódi, a létező szeretet határtalan határvonalát: »Szeressétek ellenségeiteket!« (…) Amennyiben nem szeretem szívem mélyéig azt, aki bűnös módon megbántott engem, valójában rosszabb vagyok nálánál, és kirekesztem magam a szeretet jézusi forradalmából. Mert a földön a szeretet egysége nem más, mint a bűnösök egysége a kölcsönös szeretet jegyében.”

Dóczy egy próféta szenvedélyével próbálja a kereszténység Pilinszky-féle változatának izzását, értelmet megfeszítő és érzelmeket hullámvasútba ültető kategorikusságát átadni, és ezzel olyasmit állít, hogy éppen az nem normális, amiben és ahogyan a mindennapjainkban a legtermészetesebb módon élünk; hogy az az életünk, amit a legvalódibbnak hiszünk, „puszta egzisztálás”. Mintha ez az est bűnbe esett képzeletünk gyógyítására vállalkozna, és azt akarná elérni, hogy az összes „polgárias”: „adok-kapok”, „kéz kezet mos”, „húzd meg magad”, „jól kell járnom” beidegződését, alapállásunkat felszámolja.

Erre utal az életre és halálra vonatkozó fejtegetések hangsúlyos volta is: „Életet és halált egyben kell látni. Élet és halál nem más, mint kettétört öröklét, meghasonlott valóság. Életünket mi csak a halálunkkal egészíthetjük ki. Egyik a másik nélkül végleges töredék marad. De a kettő nincsen együtt. A kettőt közelíteni egymáshoz, az a szeretet”, „Bukásból vagyunk gyúrva, és szeretetből. Életből és halálból”, „A tengerbe vissza-visszatérő vizek belehalnak a tengerbe. Hogy nem szűnnek meg, hanem csak hazatalálnak, e paradoxon talán a legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.” Tehát végül még az életre vonatkozó alapállásunknak és a haláltól való borzadásunknak is a megváltoztatására kér ez az összeállítás. Ha valóban, teljes radikalitásában képesek lennénk felfogni, magunkévá tenni, amit láttatni próbál, már holnaptól nem tudnánk továbbra is úgy élni, mint eddig.

*

– Ez az est határozott, karakteres Pilinszky-olvasat: az öné – szólítom meg az előadás után a rendező-főszereplőt. – Melyek a személyes súlypontjai? – Az evangéliumi szegénység, tisztaság Pilinszkyjét akarom bemutatni – válaszolja –: belső zarándokútra hívom a nézőket születéstől a halálig, amely hitem szerint az öröklét befogadása lesz, míg itt, a földön csak egy részt ismerhetünk meg. A cél az lenne – és ez az est ehhez próbál hozzásegíteni –, hogy mindannyian rábukkanjunk az egészhez tartozó saját utunkra. A zenei felhangok, a mozgás, az áriák azért kellenek, hogy időt biztosítsanak az emocionális és szellemi kapcsolódáshoz. A színpadképet Schaár Erzsébet művészete inspirálta, aki jó barátságban volt Pilinszkyvel, és a műveikkel hatottak is egymásra. A színpad két domináns színe a fehér és a kék, két fontos Pilinszky-motívum, a hó és a tenger miatt – válaszolja.

– Milyen nézői reakciókkal találkozik? – kérdezem. – Mindig meg lehet érezni, hogy egy bizonyos közönség el tud-e indulni velünk, „együtt lehet-e vele alkotni”; képes-e továbbgondolni, amit látott-hallott. A mai közönséget ilyennek láttam. Az est végén nagy csend volt a taps előtt, amit jó jelnek vettem: úgy tűnik, a látottak után fel kellett ocsúdniuk a nézőknek.

Amikor az est egyfajta „Pilinszky-tananyag” jellegét emlegetem, és arról érdeklődőm, az észhez vagy a szívhez próbál-e inkább szólni, a rendező azt válaszolja, hogy az egész emberhez: a szívéhez, a lelkéhez és a szelleméhez egyaránt. Aztán Bébiről, Pilinszky fogyatékkal élő nagynénjéről beszél, akit az előadásban, tolószékben ülve Felber Gabriella jelenít meg. Bébi értelmi korlátozottsága miatt játszott kivételesen jelentős szerepet Pilinszkynek az emberi létezésre és kommunikációra vonatkozó gondolatait illetően. Hiszen – ez a kereszténység számára roppant fontos – egyetlen embert sem az értelmi képességei tesznek Isten gyermekévé. Az ember nem azonos az eszével, ahogyan az érzelmeivel sem.

És hogy miért lett Azt hiszem az est címe? Egyrészt, mert Dóczy Péter nagyon szereti ezt a verset, és nem szerelmes, hanem Istenhez szóló versként értelmezi. A buckák, amikről itt Pilinszky ír, és amik a szeretett lény (Isten?) és a beszélő közé állnak, olyasféle dolgok, amiket Isten helyére teszünk: bálványok. A „kezemet kezedbe tettem” pedig a vers végén Dóczy olvasatában azt jelenti: „Rád bízom magamat, Uram!”

Érdekes paradoxon, hogy noha az „azt hiszem” kijelentés a hétköznapi használatban bizonytalanságot fejez ki („nem tudom, hanem csak hiszem”), ha vallási értelemben tekintjük, éppen az ellenkezőjét: bizonyosságot. A hit bizonyosságát, amelyre valaki akár az egész életét képes rátenni, mert a legszilárdabb alapnak tartja.

Nyitókép: Dóczy Péter. Forrás: Facebook