A Sziget fesztivál utolsó napja számomra negyed hatkor kezdődött, amikor megérkeztem a Nagyszínpad előtti félig-meddig üres térre, hogy találjak egy alacsony termetűeknek is ideális helyet, ahonnan a kivetítőt és a színpadot is lehet látni. Miután teljesítettem a fontos küldetést, elkezdtem figyelni az egyre sokasodó közönséget. A legtöbben a földre kucorodtak: a lemenő nap fényében igazán romantikus hangulat támadt, mintha mindannyian körbeülnénk egy tábortüzet, és arra várnánk, hogy jöjjön a kellemes hangú gitáros fiú, és közös éneklésre invitáljon minket. Nos, erre nem kellett sokat várni, percre pontosan háromnegyed hatkor színpadra lépett az amerikai The Lumineers, és a fülbemászó, folk- és indie hangzást ötvöző country azonnal elérte a kívánt hatást: tulajdonképpen mindenki úgy mosolygott, mintha a legjobb barátja állna a mikrofon mögött, ez pedig nem véletlen. A The Lumineers tagjai olyan szerénységgel és alázattal töltötték be a Nagyszínpadot, hogy én ? a lelkes rajongó ? kicsit még el is érzékenyültem, mikor a frontember, Wesley Schultz megemelte a kalapját és elmondta: ez az első magyarországi koncertjük, és nagyon boldogok, hogy itt lehetnek velünk. E kijelentésnek esetükben tényleg van súlya, a zenekar ugyanis nehéz körülmények közül indult és nőtte ki magát, és egy cseppet sem éreztetik, hogy ők bizony Nagyszínpadra termett, világszínvonalú előadók ? márpedig azok. Első albumuk, a The Lumineers 2012-ben jelent meg, a világsikert pedig a Ho Hey című dal hozta meg számukra, mely a Billboard 100-as listáján a harmadik helyig kúszott fel. Új lemezzel idén áprilisban rukkoltak elő, melynek dalai máris vezetik a slágerlistákat.
Már a koncert elején ? mintegy táncba hívva a közönséget ? felhangzott a Ho Hey. A zenekar tagjai felsorakoztak a színpad elején elhelyezett mikrofonok mögött ? a dobos számára még külön lábdob is volt itt ?, a közönség pedig egy emberként pattant fel a plédekről és teljes tüdőből énekelt. A legnagyobb meglepetés azonban csak ez után következett: a frontember egyszer csak eltűnt a színpadról és éneklés közben tett egy kétperces sétát a tömegben, melynek hatására azok is eufórikus állapotba kerültek, akik nem fogtak kezet vele. Az Ophelia, a Cleopatra, a Classy Girl és a Big Parade sorait a közönség és a zenekar tagjai együtt énekelték, a koncertet pedig a Stubborn Love zárta, amely olyannyira tökéletes választás volt, hogy a mellettem álló fiúk még akkor is kiabálták: ?Keep your head up, keep your love?, mikor már a következő program előtti aláfestő zene elnyomta a hangjukat.
A Les Hurlements d?Léo nevű francia zenekarral csak néhány hete hozott össze a sors, mikor elkezdtem feltérképezni, hogy milyen, kihagyhatatlannak tűnő koncertek várnak rám augusztus 16-án a Szigeten. Őszintén szólva már az első szám után biztos voltam benne, hogy a bordeaux-i bandát látnom és hallanom kell élőben, és szerencsére nem csalt a megérzésem: a Les Hurlements d?Léo felejthetetlen élménnyé tette a sötétedés utáni első másfél órát. Az 1995 óta működő zenekar alternatív rockot játszik, melyben keveredik a francia sanzon, a cigányzene, a latinos hangzás, valamint a ska és a punk, számaik tehát egyszerre lírai mélységűek és hihetetlenül zúzósak. A Világzenei Nagyszínpad tökéletes terepet biztosított a multikulturális színezetű dallamoknak és a gitárokkal, fúvós hangszerekkel, tangóharmonikával és hegedűvel felszerelkezett bandának, mely már az első szám alatt megvette a közönséget. Újra és újra táncra bíztatták az embereket, ám a pattogó tömegből ítélve ? melynek nem tudtam nem része lenni ? erre nem volt semmi szükség.
Az utolsó állomásom az A38 Hajó sátrában a Crystal Castles koncertje volt, melyből működő kivetítő és plusz húsz centi hiányában semmit sem láttam, ám azt kell, hogy mondjam, ez nem vett el a produkció értékéből. Rajongóként persze kicsit bántam, hogy nem tudtam élőben megnézni, hogyan őrül meg a dj, Ethan Kath és az új énekesnő, Edith Frances, ám a folyamatosan villódzó stroboszkóp és az erekben is lüktető elektronikus zene minden gondolatot kisöpört a fejemből. A 2003-ban alakult Crystal Castles melankolikus lo-fi zenét játszik: a lo-fi, vagyis low fidelity a gyenge hangminőségre utal, számaik tehát zajos, kaotikus felvételek, melyek mindenkiből kiváltanak valamilyen érzést, a gondolkodást pedig egyenesen lehetetlenné teszik. A nehezen kivehető szövegeket az énekesnővel együtt sikító rajongóknál látszólag többen voltak, akik csak véletlenül tévedtek be a koncertre, de annyi biztos: a Crystal Castles bármiféle szemkápráztató vetítés nélkül is megbabonázott mindenkit, rajongókat és kíváncsiskodókat egyaránt. Az elektronikus zene és a fények összjátéka pedig felér a hipnotizálással.
Tóth Eszter
Fotók: The Lumineers Facebook-oldala, Les Hurlements d?Léo Facebook-oldala, Crystal Castles Facebook-oldala
