A Magyar Állami Operaházban beszélgetünk, ami Önnek emblematikus helyszín, hiszen itt kezdődött az opera és a színház iránti szeretete, innen indult statisztaként. Hogyan került az Operába a mezőgazdasági szakközépiskolából?
Nagyon kacskaringós út volt. Már az meglep, hogy tud arról, hogy mezőgazdász akartam lenni. Vagy valamilyen hangszeres művész. Akadtak, akik biztattak, tanuljak énekelni, érdemes lenne. 1950-ben a családunkat Sellyéről, a szülőfalumból kitelepítették a Hortobágyra, én akkor 17 éves voltam. A kényszermunkatáborban négy-ötszázan lehettünk, édesapám, ha ideje volt rá, rögtön elővette a csellóját, itt ivódott belém, hogy a zene milyen gyógyír az ember lelkének. Az egyikük hegedülni tudott, a másik dobolni, volt köztünk harmonikás is. Abban a nyomorúságos helyzetben mi, fiatalok igyekeztünk jól érezni magunkat, a fiúkkal esténként szerenádot adtunk, én voltam az egyik énekes. Ott kezdtem el énekelni. Egyik sorstársamnak tenor hangja volt, nekem bariton, rövidesen mi lettünk „az énekesek”. Egy ügyvédember, Török Géza azt mondta: – Csaba, ha egyszer innen kiszabadulsz és módod lesz rá, tanulj énekelni, szép hangod van. Ez adta az indítást, de akkor még azt hittem, hogy mezőgazdász leszek.
Ám mégis ott motoszkált Önben ez.
Bogarat ültetett a fülembe. Pár évvel később elmentem Maleczky Oszkárhoz a Zeneakadémiára próbaéneklésre. Akkor már katona voltam, engedélyt kellett kérni a századparancsnokomtól, hogy az akadémia gyakorlóiskolájába járhassak. Maleczky kérésére dr. Molnár Imre tanszékvezető meg is írta a kikérő levelet, amelyet azokkal a szavakkal zárt, hogy „továbbtanulása esetén hangja szép reményekre jogosít.” Így kerültem aztán pár évvel később az Operába, ahol statisztaként megismerkedhettem gyakorlatilag a teljes operairodalommal.
Az operaházi statisztálástól kacskaringós út vezetett a magánénekesi státuszig. A Bel canto című kötetben azt is hozzáteszi, hogy Ön szépen, lassan, kitartóan haladt előre. Szorgalmas, megfontolt ember?
Inkább hűséges. Ha megszokok egy környezetet, nem dobom el pillanatnyi lehetőségekért, jobb szerepért vagy pár forinttal több fizetésért. Az idő engem igazolt, mert bár évek teltek el közben, de az eleinte üstökösként felívelő kollégákat mind magam mögött hagytam. Ma már nem használják ezt a kifejezést, de én ilyen guggon ülő vagyok.
Az mit jelent?
Nálunk, Baranyában gyakran mondtuk. Az olyan növényeket nevezik guggon ülőknek, amik közel vannak a földhöz. Nem változtatják állandóan a helyüket. Én is ilyen ember voltam s vagyok most is. Szerencsére nem mindenki ilyen, hiszen a vállalkozó szelleműek sokat kockáztatnak, de a felfedezéseik előrébb vihetik a világot. Hogy hová előre, ne kérdezze, mert nincs jó véleményem a világ folyásáról.
Egészen természetesen van jelen a színpadon, akkor is, ha operát énekel. Semmi nagy gesztus, letisztult, finom eszköztárral dolgozik.
Képzelje, sokáig azt gondoltam, ez nem jó. Hogy egy unalmas, szimpla, szürke jelenség vagyok a színpadon. Amikor megjelentek az első kritikák, amelyek arról szóltak, hogy ezt megtanulni nem lehet, csak csodálni, akkor kezdtem el érezni, hogy talán mégis jó úton járok. Nézőként sem szeretem a nagy, kitett gesztusokat, túljátszott helyzeteket, pózokat. Viszolygást kelt bennem, a pályám kezdetétől ódzkodtam tőle. A színház a valóság. Mi nem játszunk, mi a szerző valóságát éljük át, a megírt életeket.
Több mint ötvenszer lépett fel az Operában, hosszú az előadások sora: Rigoletto, Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony, Traviata, A varázsfuvola és Bánk bán. Ekkor lett országosan is ismert?
Budapest az ország szíve, de országosan akkor lettem ismert, amikor Miskolcon, Szegeden, Debrecenben is énekelhettem. A szakma korábban megismert, mint a közönség, az Operaházban már jól csengett a nevem, amikor az ország sok területén még ismeretlen volt. Rendkívül hálás vagyok a vidéki közönségnek. Többféleképpen is kimutatták szeretetüket, akkor is, ha csak rövid ideig, vendégként hallhattak. Például Szegeden 2002-ben Simone Boccanegra szerepével vendégként elhoztam az év legjobb operaénekesének járó közönségdíjat.
Hűséges alkatát jól mutatja, hogy több mint ötven évet töltött a győri színháznál. Ennyi idő alatt biztosan előfordulnak szakmailag jobb és kevésbé izgalmas periódusok. Mitől lett mégis eltéphetetlen ez a kötelék?
Szeretet és hűség köt Győrhöz, a város mindig megbecsülte a jelenlétemet, így tölthettem 53 évet egy helyen. A másik, hogy nem volt konfliktusom. A vidéki színházak nagy előnye, hogy az opera mellett operettet, musicalt, balettet és prózát is játszhat egy művész. Ezért sem bántam meg soha, hogy vidéken maradtam. Nem volt okom rá, hogy elhagyjam a várost.
Werner Krisztina Bel canto – Bede-Fazekas Csaba 90 című kötetében az operaénekessel készült beszélgetések mellett helyet kaptak pályatársaival készült interjúk, szakmai kritikák és rengeteg fotográfia.
Nyitókép: Bede-Fazekas Csaba a 90. születésnapja alkalmából rendezett gálaműsoron a Győri Nemzeti Színházban. Fotó: Győri Nemzeti Színház
