Több mint egy éve jelent meg a Magyar Copperfield, idén már Azóta is élek címmel novelláskötetet adott közre. Milyen ennyi idő elteltével ismét „elővenni” ezt a regényt?

Ilyenkor tudok kívülről rátekinteni, és jólesik a látvány.

Fel is lapozza?

Néhány fejezetet újraolvastam, de csak találomra felütöttem a könyvet. Kíváncsi voltam, hogyan írtam meg. De nem tanulmányozom, ilyenkor én is olvasó leszek.

Véletlenül sem azért, mert valaki jelezte, hogy másként emlékszik egy-egy történetre?

Dehogy! Olyan leveleket persze kaptam, hogy az lehetetlen, mert nem akkor államosították az óvodákat.

A könyvben a gyermeki nyelvezet a felnövekvő fiúval alakult, változott. A folytatásban miként lesz?

Egészen másként. A most készülő könyv tervezett címe: Egyetemeim. Az egyetemi éveken túl arról szól, hogyan kezdtem el írni, kik voltak a mestereim. És egy lányról, aki átjött szemből, az egyetem túloldaláról, és azt gondoltam: de jó lenne, ha bejönne a könyvtárba. Bejött, és összeismerkedtünk.

Akkor már írói ambíciói voltak?

Nem, az később jött. Egy elsős évfolyamtársam megkérdezte: írok-e. Azt mondtam: igen. Megegyeztünk, hogy három nap múlva találkozunk, és elviszem valamilyen írásomat. Még az utcán elolvasta, aztán elmentünk egy helyre, ahol minden szombaton összegyűlt egy fiatal írókból álló társaság. Ők is elolvasták, és bevettek maguk közé.

Az első novelláskötetébe hiányzó írásokat néhány nap alatt megírta. Ma is könnyen ír?

Valamikor megy, valamikor nem. Akkoriban mindig ment, mert hályogkovács módjára dolgoztam.

Most milyen módszerrel dolgozik?

Legalább fél évbe telik, míg kiválasztom a szereplőket, ez a Magyar Copperfieldnél is így volt. A módszer lényege, hogy az ember, mikor felébred, éppúgy a készülő könyvre gondol, mint mielőtt elalszik. Napközben is mindent ahhoz viszonyít, belemerül a történetbe, jegyzeteket készít, és akkor egyszer csak összeáll. Aztán még évekbe telik megírni.

Az Egyetemeim cím sok mindent jelenthet a felsőfokú tanulmányokon túl. Önnek mi volt a legnagyobb iskola?

Az engem körülvevő korszak. Az ember mindig a legemlékezetesebb dolgokat írja meg, hinni kell benne, hogy azokat nem véletlenül őrizte meg az emlékezet. Az ember addig csűri-csavarja a szavakat, míg rá nem jön, mitől olyan emlékezetes.

Ha már a korszakot említette, arról a Magyar Copperfieldben is pontos képet festett például a balatoni fogdás epizódban.

A 17 éves koromban megesett balatoni kalandot írtam meg először, az volt legelőször kész a regényből. Olyan erősen megmaradt bennem percről percre az a néhány nap, hogy zárt egységként leírtam: a balatoni utazást, a Zsuzsa nevű lányt, a veszprémi fogdát… És mikor ez megvolt, elkezdtem elölről megírni a történetet a szinte csecsemőkori emléktől.

Az egyetemi évei alatt már tudatosabban szemlélhette a korszak sajátosságait, mint amikor gyerekként a jampecek közé vágyott.

Igen. De maradva a jampeceknél: ők ébresztettek rá a vágyaimra. Egy utcabálon láttam és a viselkedésük miatt jegyeztem meg őket, mert mások voltak, mint a többiek. Ekkor jöttem rá gyerekként, hogy az vonz, ami veszélyes, amit én nem merek megcsinálni, ők meg merik.

Vágyakról a Magyar Copperfieldben is sokat írt: „A semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit sem akartam, csakis a teljes zavartalanságot. Hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok.”

Ez inkább később erősödött meg bennem, amikor számomra teljesen idegen környezetbe kerültem. De talán éppen ez tartotta ébren bennem az utcabáli emléket, a jampecek különös viselkedését.

Később volt bátorsága megtenni, amit korábban nem mert?

Alig vártam, hogy megtegyem! De csak viszonylag későn, olyan tizenöt éves koromtól volt rá lehetőségem, miután megszabadultam a szülői felügyelet alól.

A második kötet is szubjektív emlékezés?

Igen, egy iránya van: hogyan lettem író. Hogyan jelent meg az első novelláskötetem, amit 23 évesen írtam, de a hosszú nyomdai átfutás miatt csak 24 éves koromban jelent meg, milyen következményekkel járt, és aztán hogyan szakítottam az irodalommal, és tértem át másra, például dalszövegírásra.

Nem volt végleges a szakítás.

De viszonylag hosszú ideig tartott. Közben figyeltem az irodalmi életet, a többieket, akik részesei maradtak, de én inkább kerülőutakat választottam. Később tértem csak vissza, de az már nem lesz benne, az egyetemet követő két év végeztével zárul a könyv. Ha folytatom a történetet, az már fikció lesz.

Az Egyetemeim cím csak számomra tűnik földhöz ragadtabbnak, mint a Magyar Copperfield?

Szerintem van annyira emelkedett cím, mint az utóbbi. Gorkijnak van egy önéletrajza, amelynek egyik kötete Az én egyetemeim címet viseli. Az egyetemeim sokrétű jelentéssel bír: az egyetemi tapasztalatok sokszor már egyetemesek.

Az első kötetben több emblematikus helyszín szerepel: a Teleki téri piactól a pápai kollégiumig. A másodikban is lesznek ilyenek?

Egyetemi éveim alatt már külföldre is utaztam a szocialista táboron belül: Lengyelországba, Bulgáriába. Csupa olyasmi történt velem, ami korábban nem volt az életemben vagy legfeljebb előjelei voltak: az első szerelem, az első mestereim – két furcsa sorsú évfolyamtársam –, akiknek példátlanul kalandos életük volt. Egyikük már előttem odaadta az írásait a Magvető Kiadónak, majd disszidált, és Párizsban halt meg. Másikuk öngyilkos lett vagy megölték. Megkértem egy történész ismerősömet, hogy az utóbbi történetnek járjon utána.

Ahogyan a Magyar Copperfieldben írta: babonás. Egy készülő kötet előtt mit kell kívánni?

Sok szerencsét hozzá, az nem árthat.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond