Márkó bácsi kertje című kötetének témája a természet, egyszóval a bolygó megóvása egy kert példájával. Honnan jött az ötlet, mióta foglalkoztatja mélyrehatóbban a környezetvédelem?
Nagyon komolyan hangzik a kérdés, de az én fejemben a világ megmentése és a környezettudatosság tulajdonképpen alapműködés, emiatt jóval könnyedebb, élvezhető, kedves dolog. Nem foglalkoztat a környezetvédelem mint téma, a természettel való együttműködés belső igényem, és inkább az motivál, hogy mindenkinek elmeséljem, milyen fantasztikus néha kinézni a monitorunk mögül.
A tét talán nagy, de annyira, hogy az számomra felfoghatatlan, így maradok azzal a kicsivel, amit én megtehetek, hogy a Föld ne hajítsa le magáról az ember nevű kártevőjét.
A könyv a legkisebbeket célozza meg, akiken a legnagyobb dolgok múlnak. Könnyen megtalálta a gyerekekhez legközelebb álló, a túlmagyarázást kivédő, jól befogadható nyelvet?
Janikovszky Éva könyvein nőttem fel, sokáig rengeteget olvastam és nézegettem, amihez Réber László fantasztikus képi világa is hozzájárult. Konkrétan emlékszem a boldogságra, ami eltöltött, felismerve, hogy végre egy kisgyerek mesél el valamit.
Azóta sem tudok jobbat elképzelni, mint a gyermeki nézőpontú megfogalmazást. Nekem nagyon nehéz felnőttként, komolyan véve tekintenem a dolgokat, így megmaradtam a mindenre rácsodálkozó gyermeki nézőpontnál. Hosszú évek tapasztalata, hogy sokkal könnyebben kapcsolódom így a gyerekekhez a személyes életemben is.
Ezért a könyv alaphangját nem kellett erőltetnem, ha megkérdez valaki, éppen így tudok mesélni erről a kertről, sokkal inkább lelkesen, mint szakértőként.
Gyerekkorában még nem kongatták a vészharangot, hogy ne permetezzük agyon a növényeinket, kerüljük a távoli országokból érkező gyümölcsöket, figyeljünk oda a vízhasználatra?
Nem, sőt emlékszem az imádott nagynénim szőlőjére, ahol a kis tanyasi házban az egyik szobában semmi más nem volt, csak különböző permetszerek. Akkor senki nem vizsgálta ezeknek a rövid vagy hosszú távú hatásait, csodának számított, hogy milyen nagy a termés, milyen szép a szőlő. És nem volt mindennapos a távolról érkező élelmiszer. Nekem a mandarin és a narancs illata máig a karácsonyt idézi, mert az ünnep része volt, hogy ilyen gyümölcsöket ehettünk. Viszont rengeteg időt töltöttünk a természetben, és egyértelmű volt számomra, hogy minél kevésbé emberibb egy közeg, én annál jobban feloldódom benne.
A mai napig lenyűgöznek a természet legapróbb csodái is. Semmilyen ember kreálta szerkezet nem ér fel azzal, ahogy egy pitypang lélegzik, teljes összhangban a körülötte lévő világgal.
Ön szerint a gyerekek nyitottak a környezetvédelemre, szívesen vesznek részt környezetvédelmi akciókban, természetvédő projektekben?
Ezt nem tudom, és nem is érzem, hogy ez lenne a jó irány. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy legyen egy erős saját élményük arról, hogy az ember ugyanúgy szerves része a természetnek, mint a poloska, a pillangó vagy bármilyen állat. A természeti jelenségek minket is befolyásolnak, most már van bőven alkalmunk találkozni az extrém időjárási jelenségekkel, amelyektől a legmodernebb házak sem feltétlenül védenek meg.
Ha van lehetőségük megismerni a természetet, és megélni, hogy egy girbegurba diófára mennyivel izgalmasabb felmászni, mint egy menő játszótéri mászókára vagy milyen hihetetlen kaland, hogy beejtünk egy kis magocskát a földbe, az növekedni kezd, a végén pedig leszüretelhetjük a saját borsónkat, és leves készülhet belőle, akkor belülről fakadó igényük lesz a környezettel való együttműködés.
A gyerekek a csodákra vannak kiélezve, a természet erre a legjobb terep. Mindennap mást kínál akár egy kis kert vagy egy közeli park. Ezek a legmélyebben érintik meg az embert, és olyan boldogságot adnak, ami után szükségtelen tankönyvekből vagy képzéseken megtanulni, hogy a természet fontos, és tiszteletben kell tartani.
Ki ne szeretné, hogy a kedvenc megmászható diófája mindig meglegyen? Ráadásul a dióhéjból kishajót lehet készíteni, a dióbélből pedig bejglit, ezt a legmenőbb játszótér sem múlhatja felül.
Kislánykori énjének mit mondana, hogyan fedezhető fel a világban rejlő szépség és jóság?
Szerintem úgy, ha az ember kifekszik egy folyópartra vagy egy virágos mezőre, és nem tesz semmit, csak figyeli a körülötte pulzáló természetet, hallgatja a hangokat, érzi a levegőt, figyeli a természeti környezetet, mindent beszippant. Nagyon sokat ad, ha az ember képes a jelenben maradni, és csupán figyelni a körülötte zajló világot.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.
Képek forrása: YouTube. A kiemelt képen Valuska Gábor fotója látható.
