Az Eleven Költők Társasága kortárs verseket zenésít meg a kortárs popzene eszköztárával. Máté Szabolcs (Colorstar), Kohánszky Roy (Roy és Ádám, Roy Galeri), Keleti András (Budapest Bár, Colorstar) zenekarát érdemes az utóbbi évtizedek más versmegzenésítő együtteseivel együtt szemlélni a térképen – ha nagy kultúrtörténeti összefüggések nem is nyílnak, de tán a paletta sokszínűsége fölsejlik. Tegyük hozzá: tényleg költőnemzet vagyunk, talán az egyetlen nemzet a világon, amelyiknek több írója van, mint olvasója (ezért kénytelenek nálunk az írók is olvasni egymást), és a legfoglalkoztatottabb magyar dalszövegíró, szinte minden zsánerben folktól rappen át a metálig (tán még csak a minimáltechno hiányzik) régóta József Attila. Hazánkban az ilyesmi benne van a levegőben.
Verséneklő zenekarként több generációnak a Kaláka a fundamentum (és ne feledjük: nemrég Weöres vagy Kányádi is kortárs volt). Sebő Ferencet is említenünk kell, s idekívánkozik a pár éve elhunyt Dinnyés József is. Vagy akár Hobo, aki nélkül ma jóval kevesebben ismernék (az akkor még szintén kortárs) Allen Ginsberget. A következő nemzedékből a legkiemelkedőbb, és kizárólag versekkel dolgozó zenekar a Misztrál, akik több szempontból rekordernek számítanak: egyrészt 25 éve dolgoznak együtt úgy, hogy három előadó-dalszerző frontemberük van egyszerre, és még egyszer sem oszlottak föl. Másrészt, bár a legősibb énekmondó hagyományok lelkiségét ápolják, stiláris palettájuk megdöbbentően színes: nem ódzkodnak a rockos, metálos, vagy reggae-s gesztusoktól sem, Babits Sápadt, vérivó leányok költeményéből már-már darkwawe-et csináltak.
A fentieknél már „poposabbak”, bár alapvetően rockos vagy folkos hatásokkal operálnak az olyan versmegzenésítek, mint Odett-től a Találkozás a Logosszal (Karáth Anita költeményével feltehetően zenetörténeti fordulóponthoz értek, de bárki utánaszámolhat, eddig hány dalban szerepel a logosz szó), vagy Takáts Eszter dalai Halmai Tamás és Karafiáth Orsolya verseire.
De beszéljünk végre az Eleven Költők Társaságáról és három, frissen klipesített verszenéjükről.
A csapat hangzása mélán álmodozó szintetizátorszőnyegekből, viszonylag változatosra programozott dobból és basszusból, olykor némi színesítő gitárból és sokféle, klüttyögő-prüntyögő effekt füzéréből áll össze. Meg a szintén álmodozósra, fátyolosra vett ének, a versek legfőbb közvetítője. Elevenék bőkezűen bánnak az effektekkel, szinte kideríthetetlen, melyik hang mögött áll valódi hangszer, de ez itt nem is érdekes, a hangzás egységes, a szándék hallhatóan a versek bánatosan, lemondón nosztalgikus hangulatának visszaadása volt: ez tökéletesen sikerült.
Lőrincz P. Gabriella Szürke című verse a legszomorúbb, legkomorabb.
A zene is alátámaszt, nem ellenpontoz, pedig hát csak ott vannak a refrénben azok a megálmodott szép színek, amiket több zenei színnel is lehetett volna illusztrálni. A hangszerelés itt a legminimalistább, és nagyjából ugyanazok a zenei ötletek mennek végig kiszámítható ritmikával. Pedig a legvégén, egy kiállás után jól megpörgetik a pár másodperces zárást – valami ilyesmit hiányoltam a közepéről is, mert szépen elszomorkodunk meg elálmodozunk, de azért nem baj, ha a tartalmi illusztráláson túl valami zenei fantázia is reflektál egy versre. Mondjuk egy szóló.
A klipben Láng Viktória dzsessztáncvilágbajnok szépen táncol, a kamera végig ugyanabból a szögből veszi, a kép pedig éppúgy szét van effektezve, mint a zene. Hogy miért feliratozzák a verset, rejtély, hisz Kohánszky jól artikulál, és a szöveg sem bonyolult.
Nagy Zsuka Gubalowka verse lendületesebb darab, ha föltekerjük a dobot meg a basszust, táncolni is lehet rá.
Az űrszintis nyitány és a lezárás is gyönyörű a kipengetett gitárakkordokkal. Ez amolyan vágyódó szerelmes vers, és bár jócskán akad benne életöröm is, a zene ezt nem játssza ki, itt is fojtott az ének, és különösebb érzelemkitöréstől mentes a muzsika. Szóló itt sincs, csak egy lélegzetvételnyi kiállás a közepén. Miért nem zenélnek többet ezek a kétségkívül tehetséges zenészek? Félnek, hogy az elvonja a figyelmet a versről? Nem, nem vonja el.
A klip itt is minimalista, bár az előbbinél mozgalmasabb, széteffektezett képmontázs, a verset itt is feliratozták. Feltehetően valamilyen avantgárd, szürreális összhatást akarnak elérni az alkotók. Nem világos pontosan, milyen esztétikai szempontok mentén készül egy ilyen verszeneklip, mindenesetre, ha a „megcsókoltál a felvonóban” kezdetű verssort akarjuk megjeleníteni, nem biztos, hogy a csókról elsőre eszünkbe jutó csókos száj az a kép, amit érdemes erőltetnünk. Felvonó szerencsére nincs.
Kopriva Nikolett Másvilágban verse valóban túlvilági hangulatot kapott,
a töredezett költői képekkel remekül felelget a zaklatott ritmus és a fura, disszonáns szintiprüntyögések. Itt halljuk talán a legjobb effekteket, ezeket volna érdemes még fokozni. Ez a klip a legbátrabb, bizarr, cirkuszi, pantomimszerű jeleneteivel, meg a néha rájuk úsztatott, kiválóan alkalmazott stop motion képsoraival. Talán ez a bátor, elvont, ihletett fantáziálás lesz az az út, melyen a kortárs költő és a popzenész beszélgetése a későbbiekben elmélyülhet.
Juhász Kristóf
Nyitókép: Eleven Költők Társasága. Fotó: Onda Péter
