Hogyan tudod a hallgatóság lelkét ilyen erőteljes érzésekkel megérinteni?
Ilyen alkalmakra nem lehet gyakorolni, lelki felkészültség és átszellemültség kell hozzá. Nekem ilyen szomorú pillanatokban is tudnom kell játszani. Felemelő zenét próbáltam improvizálni, és csak az érzékeimre, az ösztöneimre hagyatkoztam.
Erről jutott most eszembe: akkor határoztam el, hogy zenész leszek, amikor nekem kellett a nagypapám temetésén játszani. Ő volt az egyetlen zenész a felmenőim között.
Milyen volt a gyerekkorod?
Huszonöt éves vagyok; látom, hogy a mai fiatalok hogyan nőnek fel. Nekem még teljesen más volt a gyerekkorom. Vidéken nőttem fel, tizenéves koromig az erdőben játszottunk a barátaimmal, a testvéreimmel. Kimentem reggel, és este tízig nem láttak otthon, még akkor is úgy kellett behajtani. Egész nap a rosszaságon, a játékon törtem a fejem, egy pillanatig sem unatkoztam. Kergettük a szarvasokat, rókákat űztünk ki a rókalyukakból. Igazi jó gyerekkorom volt.
A szüleid zenéltek?
Hivatásszerűen nem. Négyen vagyunk édestestvérek, és van hat féltestvérem is. Mindig arra neveltek bennünket, hogy zenéljünk. És erre volt is lehetőségünk Gödrében, a kis faluban, ahol felnőttem. Ezt nekünk hatéves korunktól meg is adták a szüleink. Gödrében még csak zenei alapképzést kaptam, és furulyáztam. Később Kaposváron hegedültem két évig. Nem szerettem gyakorolni. Mindig csak pengettem a hegedűt, és szakadtak is a húrok. Inkább gitározni akartam. Édesapám jó gitártanárt talált: Kovács Sándort, aki a nyitottságra tanított meg. Arra, hogy legyek nyitott a klasszikus zenére, a jazzre és a világzenére is. Különleges dolgokra hívta fel a figyelmemet, nyitotta ki a fülemet. Ekkor kezdtem el a gitárba igazán beleszeretni. Nagy felszabadulás volt a hegedülés után.
Rögtön kiderült, hogy tehetséges vagy?
Engem senki nem szembesített ezzel, és nem is tartom magam kivételes tehetségnek. De a körülöttem lévők mindig biztattak, és örültek, ha játszottam nekik. Nagy élvezettel gyakoroltam otthon, és mindig a nehézségekre koncentráltam, így egész gyorsan tudtam fejlődni.
Az első fellépésem édesanyám akkori munkahelyén, egy idősek otthonában rendezett karácsonyi koncerten volt. Ez a kedves emlékem azóta is eleven. Soha nem felejtem el az idős emberek tekintetét, azt, hogy mennyire hálásak voltak. Láttam a könnyekig hatódottságukat. Utána sok éven keresztül minden karácsonyom úgy telt, hogy délután ott játszottunk a nővéremmel.
Gondolom, középiskolának a konzervatóriumot választottad.
Nem. Gazdasági informatikusnak tanultam Kaposváron, közgazdasági szakközépiskolában. Szerettem oda járni, jó volt a társaság. Számomra a barátok mindig nagyon fontosak voltak. Ahol jó barátokra lel az ember, biztosan nincs rossz helyen.
2011-ben a zeneiskola igazgatónője a testvéreimmel együtt elküldött a Snétberger zenei tehetségközpont pécsi meghallgatására. Ez a program főként a hátrányos helyzetű roma gyerekekre van kihegyezve. Érdekes volt látni a sok tehetséges fiatalt, akik sokan otthon, autodidakta módon tanultak meg zenélni. Mind a négyünket felvették, az volt az első évfolyam. Hat évig jártam oda, ebből négy évet tanulóként, kettőt mint hangtechnikus, zenei segítő. Sok mindent tanultam nagyon jó tanároktól, és sok barátságot kötöttem. De aztán mintha elvágták volna az egészet. Nem mindig van az embernek akkora szerencséje, hogy az élete végéig fogják a kezét. Én erre lélekben már előre felkészültem, akkor is tudatosan építettem a jövőmet. Sok olyan órára bejártam, amikre nem is kellett volna. Igyekeztem mindent megtanulni, amire még szükségem lehet ezen a pályán.
Miután leérettségiztem, felkerültem Budapestre, és beiratkoztam a Bartók konziba. Később jártam a Rajkó Talentum Zeneiskolába is, de egyik iskolát sem fejeztem be. Nekem sosem a papír volt a fontos. Éppen akkor változott annyit a világ, hogy már nem azok az értékek számítottak, mint korábban. Ma már nem olyan fontos a papír, de mivel vannak elvárásaim magammal szemben, nyilván nem bánnám, ha lenne diplomám. De nekem mindig csak a tanulás, a tudás értéke volt lényeges: hogy felszedjem a hasznos metódusokat, tanításokat, amikkel később majd egyszerűbben tudok érvényesülni, dolgozni. Azt hiszem, ezeket sikerült megszereznem. De manapság is vágyom a tanulásra. Részt szoktam venni online kurzusokon, folyamatosan képzem magam, a tudásvágy mindig is a legnagyobb hajtóenergiám volt.
Mivel a Snétberger-központ Felsőörsön van, a Balatonnál annyi embert megismertem, olyan sok helyen játszottam már, hogy Budapestről Balatonalmádiba költöztem, és azóta is ott élek. Gecs Mónikát, a szerelmemet, aki a menedzserem is, szintén a Balatonnál ismertem meg. Jól dolgozunk együtt, rengeteg közös tervünk van.
A Balaton környékén elég fellépési lehetőség van?
Igen, és nagyon nyitottak az emberek a zenére.
Az a hitvallásom, hogy egy szál gitárral is lehet csodákat művelni, ennek még mindig nem veszett el a varázsa.
Sajnos ennek Magyarországon nincs nagy kultúrája, de azért egy-két szólóban játszó előadó itthon is van.
A Balatonnál évről évre új helyek nyílnak, és igenis van igény az élő zenére, imádják az emberek. Főleg ha valami különlegeset kapnak, és én törekszem rá, hogy sokat adjak a közönségnek. Meg kell találnom az üzlet és a zene között azt a rést, amiben jól érzem magam. Jó lenne például a balatoni életet télen is fellendíteni. A zenélés mellett tanítok is, gyerek és felnőtt magántanítványaim is vannak.
Gödréből, egy kis faluból indultál, és mára már sokat koncertezel külföldön is. Hogyan jutottál el Indiába?
Wilhelm Zoltán, a bátyám egyik egyetemi tanára hívott meg koncertturnéra, ő akkor a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatója volt. Egyik dobos barátommal utaztunk ki három hétre. Az első koncertünk egy csodálatos fesztiválon volt: tizenkétezer ember előtt játszottunk. Aztán workshopokat tartottunk, iskolákban, óvodákban zenéltünk. Nagyon sok lehetőségünk adódott megismerni a különleges indiai kultúrát, voltam például szitárórán is. Húszévesen elég nagy kaland volt. Két év múlva a párommal három hétre visszamentem, és azóta is visszavágyom. Minden évben tervezünk külföldi koncerteket, sok felkérésünk van. Idén különleges turnéra, talán az eddigi legnagyobbra készülünk.
Olvastam, hogy te vagy a harmadik magyar gitáros, aki névre szóló Benedetto gitáron játszik. Hogy jutottál hozzá, és ki a másik két gitáros?
A Benedetto gitármanufaktúra a világon egyedülálló jazzgitárokat gyárt Georgia államban, Savannah-ban. Ezeken a hangszereken a legnagyobb gitárosok játszanak. Még kiskoromban, interneten keresztül jutottam hozzá hanganyagokhoz, így tudtam meg, hogyan szólnak ezek a hangszerek. Még közvetítőcsatornán keresztül is annyira tetszett a hangkarakterük és a kinézetük, hogy azt mondtam: nekem ilyen kell! Nagyon vágyakoztam rá. Mindig flamenco- vagy akusztikus gitáron játszottam, régóta szerettem volna jazzgitárt is. Sok ígéretet kaptam, de aztán egyszer csak megelégeltem őket, és Mónikával utánajártunk, hogyan juthatnék ilyen hangszerhez. Küldtünk nekik bemutatkozó anyagot. Kedvesen fogadták, és ugyan nem ingyen, de kedvezményes áron névre szóló gitárt kaptam tőlük. Kilenc hónap alatt készült el, támogatóim és Mónika segítségével New Yorkban vehettem át. Tudtommal Balogh Rolandnak és Várady Andreasnak van még Benedetto gitárja.
Hány gitárod van?
Kicsit olyan ez, mint a festészet: minél több hangszere van egy gitárosnak, annál több színnel tud játszani. Hat-hét hangszerem van, de már tervezem a következőt. Persze ez egyféle fanatizmus is. Megint csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy közel egy éve az Ortega guitars támogatottja is lettem, így ők is ellátnak mindenféle gitáros dologgal. Nagyon élvezem velük a közös munkát.
Úgy tudom, lassan megjelenik az első lemezed. Milyen lesz?
Már nagyon érett, hogy legyen lemezem. Persze ezért is meg kellett harcolni.
Szerencsés vagyok, hogy Mónika és a barátaim támogatták ezt is. Úgy döntöttem, hogy meghívom az összes barátomat, akivel szívesen zenélek, és felveszem velük azokat a számokat, amiket a legszívesebben hallgatok, és valamilyen emlék köt hozzájuk. A hanganyag már elkészült, jelenleg az utómunkáknál tartok. Egy dalban a Modern Art Orchestra is közreműködik, továbbá Kuno Schmid, egy német származású, Grammy-díjas zongorista. A bátyám, Gergő pedig fagotton játszik. Csak egy szólódal lesz az albumon, amit Kosta Lukács, a Németországban élt, roma származású, hányatott sorsú gitárzseni írt. A lemez műfaját a fúziós jazzhez sorolnám, de hatott rá a flamenco, a jazz, a brazil és a klasszikus zene is. Már tervezem a következő albumomat, azon csak a saját dalaim lesznek.
Hogyan születnek a számaid?
Maximalista vagyok, ezért nagyon nehéz végleges formát adnom egy-egy dalnak. Tele van a telefonom ötletekkel, foszlányokkal. Benyomások, érzések, harmóniák nyomán születnek meg a dalaim.
Lesz zenekarod is?
Aktuális projektjeim vannak. Ha kell, összerántok egy zenekart, de állandó együttesem nincsen. Annyi barátom van, akikkel együtt zenéltem már, hogy velük akár egy próbával, sőt próba nélkül is megálljuk a helyünket. Szívvel-lélekkel jönnek, amikor hívom őket.
Mit tekintesz az eddigi legnagyobb sikerednek?
A kitartásomat. Sokszor nagyon nehéz ez a pálya, és én mégsem adtam még fel. Nem is a sikert keresem, hanem inkább mindig a lépcsőfokokat nézem, amelyek tetején mindig újabb lépcsőfok van.
Törekszem mindig felfelé.
Folyamatos tanulás, fejlődés, tudásvágy, kíváncsiság: ezek visznek előre.
Az a cél is mindig a szemem előtt lebeg, hogy a családom büszke legyen rám. Ha ez sikerül, akkor valószínűleg nincsen nagy baj. Számunkra ez egy szín a családban. Különlegesség, ütőkártya, hogy a zene a közös témánk. És amikor a zenéről beszélgetünk, akkor érzem igazán, hogy van értelme az életemnek. Törekszem arra, hogy mindig megújuljak; hogy tudjam, hogy merre haladok, és mi a célom.
A zene a mozgatórugóm, ez az, ami éltet.
Ha megmaradna, hogy a gitározással tudok foglalkozni akár tíz, húsz vagy ötven év távlatában, akkor boldog ember lennék.
Hatnak rád a külvilág történései?
A külvilág dolgai akár megnyugtatóak is lehetnek, vagy éppen tőlük lángolok fel, esetleg felbosszantanak. Akarva-akaratlanul is hatnak rám, mégsem ezek indítanak el. Engem pont a zene zár ki a való életből, kerít el egy kicsit mindentől.
Nyitókép: Palásti Máté. Fotó: Weber Áron
