Karrierje első felét Ausztriában, Németországban töltötte, majd jött az USA, Japán, ezek után visszatért Magyarországra. Most, több mint 10 évvel a hazatérés után, hogy érzi magát itthon?
Be kell vallanom, éreztem már jobban magam, de azt hiszem, ez természetes érzés most, ami valahol mindenkiben ott motoszkálhat. Az egész világ, de ha csak szűkebben vesszük, Európa is komoly politikai és társadalmi változásokon megy keresztül, és ez elkerülhetetlenül hatással van a művészet világára is. Hogy is ne lenne, amikor a művészek különösen érzékenyek. Ez az ő legnagyobb tőkéjük a munkához.
Hogyan érzi magát a saját pályáján?
Ez a kettő erősen összefügg. Olyan művész nincs, aki a világ dolgait külön tudná választani a saját pályájától. Különben elmondhatom, hogy szerencsés voltam, mert nagyon korán kezdhettem, tizennyolc évesen felvettek a Zeneakadémiára, 23 évesen végeztem, kimentem a Staatsoper stúdiójába tanulni, 25 évesen aláírtam az első szerződésemet. Rengeteget dolgoztam, az első évadomban rögtön 12 darabban szerepeltem, nem 12 előadásban? Aztán amikor a fiam iskolás lett, akkor el kellett döntenem, hogy hazajövünk-e, vagy Németországban kezd el iskolába járni. Természetesen hazajöttünk.
Természetes volt, hogy hazajönnek?
Igen. Nagyon szerettem volna, ha magyar irodalmon és történelmen nevelkedik. Aztán majd ő eldönti, hogy mit szeretne. Most angolból már felsőfokú nyelvvizsgája van, oroszból készül a középfokú nyelvvizsgára, magától értetődően nyitott a világra, és már látom: az, hogy hazajöttünk annak idején, a legjobb döntés volt. Így kellett lennie. Azt hiszem, én a karrierről egészen mást gondolok, mint általában az emberek. Nem azért adta az Isten a hangunkat, hogy talpig nercben, talpig sminkben járjunk.
Kocsis Zoltánnal, a Concerto Budapesttel és Orendt Gyulával áll színpadra május 19-én Mahler-dalokkal. Gyakran alulértékelik ezt az egyébként nagyon izgalmas repertoárral bíró műfajt. Mi a különleges a dalokban?
Amikor zeneakadémista voltam, azt gondoltam, hogy az énekesek idővel azért kezdenek el dalokat énekelni, mert már öregek, és nem bírják az operát. Aztán rájöttem, hogy ez koránt sincs így. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az embernek meg kell érnie ahhoz, hogy merjen a hangjával annyit játszani, annyi szélsőséget megmutatni, amennyit a dalok megkövetelnek. Egy dalt egészen másként kell énekelni, mint egy operaáriát vagy egy oratorikus művet. Egy dal három perc, ennyi idő van arra, hogy az énekes elmeséljen egy egész történetet, ebbe kell beleférnie egy egész emberi létezőnek ? azt hiszem, erre fiatalon még mind éretlenek vagyunk.
A mostani koncerten felcsendülő Mahler-dalok miért különlegesek az Ön számára?
Korábban már énekeltem ezeket a dalokat, akkor zongorakísérettel, ezért most nagyon izgatott vagyok, és kíváncsi, hogy milyen lesz most zenekarral, hogy mi fog a hátam mögött szólni, hogy mibe kell majd belesimulnom. Rengeteg előadóval meghallgattam, és már tudom, hogy a zenekari hangzás fenomenális. De hát mi más is lehetne, hiszen Mahlerről beszélünk. Ezért is olyan izgalmasak ezek a dalok. Mert ha Mahlerre gondolunk, elsőre mindenkinek a grandiózus szimfóniáinak a hangzásvilága ugrik be, ez a dalciklus ezzel szemben ? és meglepő módon ? sokkal inkább humoros, népies. A nagy feladat pedig az benne, hogy az ember merjen másként énekelni, mint általában, ha Mahlerre gondol.
Ha csak ezt a mostani évadot nézzük, énekelt Puccinit, Wagnert, Mozartot, most Mahlert ? mindegyik egészen más technikát, hozzáállást követel meg. A változatosság az, ami igazán inspirálni tudja a munkájában?
Az az igazság, hogy most kezdek arra rájönni, ha nem érdekes a munka, amit csinálok, akkor már nem tudom felspannolni magam rá. Elképzelhetetlennek tartom például, hogy huszonhárom év Donna Elvira-éneklés után még egyszer színpadra álljak ebben a szerepben: már nincs a lelkemnek olyan szegmense, amelyet ne tettem volna bele; vagy a hangommal ne próbáltam volna meg a legapróbb és legkülönfélébb cizelláltságokat. Ha ezek kivesznek egy szerepből, akkor bajban vagyok. Kell valami, ami inspirál. Az is elég, ha van egy jó karmester vagy egy izgalmas partner. Élvezem, ha nem repertoárdarabot kell énekelnem, mert már mindent elénekeltem, amit lehetett. (Az igazság az, hogy még azt is elénekeltem, amit nem kellett volna.) Emlékszem, az utolsó Aida-előadásom rendkívül furcsa és meghatározó élmény volt. Álltam egy tercettben, a tenor egy lépéssel előttünk, mellettem a bariton, én a tercett egy adott pillanatában oldalra néztem, és azt láttam, hogy mindenki vörös fejjel, dagadó erekkel a nyakán üvölt, ahogy csak a torkán kifér. És akkor egy másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy úristen, én itt állok a súgólyuk előtt, és egészen biztosan az én fejem is vörös és dagad az ér a nyakamon. És akkor elhatároztam, hogy soha többé nem akarok Aidát énekelni. Mert az éneklésnek ez az olimpikoni sportteljesítményre hajazó formája tőlem távol áll. Valakiknek megy, és én őket nagyon becsülöm. És azokat is tisztelem, akik öt vagy tíz szereppel csinálnak végig egy-egy karriert, mert annyira perfekcionisták, hogy azt a néhány szerepet tökéletesítik egész életükben. Engem a változatosság hajt. Sosem számoltam igazán össze, de ha hetven szerepet nem énekeltem, akkor egyet sem.
Csímár Kamilla
