A kezdetek
Ismeretes, hogy az '50-es évek gazdaságpolitikájának középpontjában a nehézipar egyoldalú, erőltetett ütemű fejlesztése állt, ami szinte állandósította a kevés ásványkinccsel rendelkező ország energiahiányát. A kormányüléseken gyakran szóba került az energiaellátás kérdése, a szénellátás problémái mellett foglalkoztak a vízi energia hasznosításával is, majd az ötvenes évek közepétől napirendre került az atomenergia alkalmazásának szükségessége. Mindehhez elengedhetetlennek tűnt a Szovjetunióban már meglévő tapasztalat hasznosítása, az ott működő atomerőművek és a hazai uránérc kincs összekapcsolása pedig kézenfekvő volt.
Szabó Benjámin, a paksi erőmű építkezésének kormánybiztosa megállapítása szerint a hazai atomerőmű építési javaslat attól a jól felkészült szakember csoporttól indult ki, akik az ötvenes évek közepétől nagy szorgalommal készültek az atomenergia hazai alkalmazására. Külön ki kell emelnünk azoknak az irányító szakpolitikusoknak a szerepét ? Kiss Árpádét Bognár Rezsőét és Sebestyén Jánosét, akik ez ügyben tenni is tudtak.
A Minisztertanács mellett, a gazdaságot közvetlenül irányító MDP Politikai Bizottsága már 1955. február 10-ei ülésén foglalkozott az "atommáglya felállítását végző bizottság" személyi összetételével, ezt követően pedig a május 19-ei ülésen elfogadták, hogy az atomrektor kérdésében Moszkvában tárgyaló delegáció tagjai Incze Jenő külkereskedelmi miniszterhelyettes, továbbá a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) munkatársai, Jánossy Lajos, Simonyi Károly és Pál Lénárd legyenek. Vagyis a háttérben komoly tárgyalások folytak az atomrektorok építéséről.
Újabb nagy lépés volt, hogy a PB 1955. november 3-i ülésen elfogadta az Országos Atomenergia Bizottság létrehozásáról szóló javaslatot, és hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunióba utazó pártdelegáció a bizottság létrehozásával kapcsolatos kérdéseket ? Magyarországon fellelhető nyersanyagkészlet, kitermelő vállalat ? felvesse. December elsején már a Rákosi Mátyás vezette párt és kormánydelegáció összetételéről tárgyalt a PB. A küldöttség irányelveit a PB január 2-ai ülésén tárgyalták, amelyen a KGST szakosítását, a párhuzamos termelési kapacitások megszüntetését helyezték előtérbe, de az energiaforrások kihasználása úgyszintén központi szerepet kapott. Eszerint "szervezett kooperáció szükséges a villamos áram termelés szempontjából az atomerőnek a villamos energia termelésben való felhasználása terén". Ennek érdekében javasolni kívánták egy állandó tervező és konzultáló központ felállítását.
Közben december 6-án a Minisztertanács elnökségi ülésén is döntöttek az Országos Atomenergia Bizottság létesítéséről. A határozat indokolása szerint fontos, hogy az atomenergia segítségével történő villamos energiatermelésre minél hamarabb megtörténjenek az előkészületek, és a radioaktív izotópok alkalmazása rövid időn belül elterjedjen az ipar, a mezőgazdaság és az orvosi gyakorlat területén. A Bizottság hatáskörébe tartozott a hasadó anyagok és a radioaktív izotópok felhasználásának engedélyezése, az atomerőművek (!) építésének ütemezése, a műszaki, beruházási, gazdaságossági kérdések tanulmányozása, Magyarország urániumkészletének és az atomtechnikában alkalmazott egyéb fémek lelőhelyének felmérése. A határozat az atomenergia békés alkalmazása területén felmerülő feladatok ellátását bízta a Bizottságra, de a hidegháború szellemében előírta, hogy gondoskodni kell az atom- és hidrogénfegyver elleni védekezés megszervezéséről, az ezzel kapcsolatos honvédelmi és légoltalmi feladatok ellátásáról.
1956 májusában, Moszkvában újabb konzultációra került sor "a Magyarországon létesítendő atomerőművekről". A delegáció tagjai Szabó Ferenc, Lévai András és Kiss Árpád voltak. Utóbbi 1956 júniusában számolt be a kormánynak. A szovjet fél egyik javaslata szerint egy Moszkva közelében épülő atomerőmű építésénél magyar tervezők, építők és szerelők vegyenek részt, hogy ezzel tapasztalatot szerezzenek. Másrészt azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a tervek átadásával egyidejűleg, egy mérnökcsoportot küldjenek Magyarországra. A szokásos berendezéseket teljes egészében a magyar iparnak kellene legyártania, az uránium-töltet szállítását a Szovjetunió vállalja. A kormány augusztusi határozata felszólította az Országos Atomenergia Bizottság elnökét, Kiss Árpádot, hogy a Szovjetunió erőmű tervfeladatainak elkészülte után kérjék el a terveket, kérjenek tervező szakembereket, kössenek keretszerződést. A tervek szerint 1956. IV. negyedévében meg kellett volna indítani a szovjet erőmű terveinek adaptálását. Az 1956-os forradalom miatt azonban elmaradt a nagyteljesítményű atomerőmű építése.
Három év múltán megérett a helyzet arra, hogy ismét magas szinten folytassák a tárgyalásokat. 1959 végén - ekkor már működött a KFKI kisteljesítményű reaktora ? Kiss Árpád, mint az Országos Tervhivatal (OT) elnöke, röviden tájékoztatta a kormányt a Magyarország és a Szovjetunió között kötött, az atomenergia békés felhasználásáról szóló megállapodásról, amely szerinte az atomenergia széleskörű bevezetését szolgálta. 1961-ben szovjet-magyar tervkonzultációra került sor, de ekkor a szovjet fél még korainak ítélte a magyarországi atomerőmű megépítését.
Alacsonyabb szinten természetesen folytatódtak az előkészületek. Kökény Mihály 1964. április 27-ei keltezésű feljegyzésében leszögezte, hogy Magyarország a baráti országokkal, mindenek előtt a Szovjetunióval együttműködve kezdheti az atomerőmű építési programot. 1964-ben Apró Antal miniszterelnök-helyettes levélben fordult D. F. Usztyinovhoz, a Szovjetunió miniszterelnök-helyetteséhez. A levélben Apró Antal felelevenítette azt a korábbi javaslatot, hogy az érdekelt országok bevonásával, Munkács közelében kellene építeni atomerőművet, s ez ügyben további tárgyalásokat javasolt.
Folytatódik a vita
A magyar gazdasági vezetésen belül azonban vita tovább folytatódott az energia ellátás súlypontjairól, s az ellentétes koncepciók mögött felfedezhető az olaj- és az atomlobby azóta is eldöntetlen harca. 1965 decemberében a Nehézipari Minisztériumban (NIM) az erőmű-építési elgondolásokról jelentés készült a Kormány részére. A nehézipari miniszter, Lévárdi Ferenc által aláírt terjedelmes, 22 oldalas jelentés számba vette a szóba jöhető energiaforrásokat, illetve erőműveket (villamos-energia-, vízi-, hőszolgáltató-, atom), és atomerőmű építését sürgette.
A jelentést keményen bírálta Sebestyén János, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) elnökhelyettese és Vályi Péter, az OT elnökhelyettese is. Sebestyén János szerint nem helyes abból kiindulni, hogy a fenyegető energiahiányból az egyetlen kiút az atomerőmű létesítése. Emlékeztetett rá, hogy az 1961 februárjában lezajlott szovjet-magyar tervkonzultáció során a szovjet fél nem javasolta, hogy belátható időn belül atomerőmű épüljön Magyarországon, mivel erre még nincs meg a kellő gazdasági és műszaki tapasztalat. Az energiahordozók importjánál az MT Gazdasági Bizottság által elfogadott OMFB tanulmányok a következő sorrendet állították fel: nyersolaj, földgáz, fűtőolaj, szén, koksz és csak utolsósorban a villamos energia. Sebestyén a későbbiekben is ehhez ragaszkodott. Vályi Péter nem értett egyet azzal, hogy az anyagi műszaki összefüggések megfelelő ismerete nélkül szülessen döntés egy majdnem tíz milliárd Ft-os beruházás megvalósításáról.
A politikai szempontok azonban erősebbnek bizonyultak, hiszen az MSZMP Politikai Bizottsága 1965. december 15-i ülésén tájékoztatót hallgatott meg egy 800 MW teljesítményű szovjet atomerőmű rövidített tervdokumentációjáról és a KGST Atomenergia Állandó Bizottságának üléséről. Az elhangzottak alapján azt ajánlotta Gazdasági Bizottságnak, hogy "dolgozza ki az atomerőmű építésével kapcsolatos magyar álláspontot, és a Minisztertanács kezdjen kétoldalú konzultációs tárgyalást a szovjet kormánnyal az atomerőmű építéséről." A Minisztertanács 1966. februári 17-ei ülésén e kérdésben lezajlott vitában Kiss Árpád ? PB határozat ismeretének ellenére ? is a halasztást javasolta, a nehézipari miniszter viszont kijelentette, hogy az "egyéni vélemények miatt nem szabad elhúzni az energiabázis fejlesztésére vonatkozó elgondolások megvalósítását."
1966. május 12-ei ülésén a Kormány irányelveket határozott meg a Szovjetunióba utazó delegáció számára, majd júliusban tájékoztatót hallgatott meg a "magyar atomerőmű felállításával kapcsolatos szovjetunióbeli tárgyalásokról". 1966. december 21-én, karácsony előtt megérkezett a szovjet delegáció a tárgyalások befejezésére és az egyezmény megkötésére. Az egyhetes látogatás természetesen nem csak "megfeszített" munkával telt el. A megbeszélések mellett néhány üzemet is meglátogattak ? jellemző módon 24-én, szombaton ?, de a hangsúly a balatonöszödi üdülésen, a balatonfüredi pincegazdaság borkóstolóval egybekötött megtekintésén volt, és nem maradhatott el a vadászat sem. (Lásd az 5. dokumentumot!) 1966. december 28-án Apró Antal miniszterelnök-helyettes és V. N. Novikov, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökhelyettese mellékesen aláírta a már előkészített egyezményt. Az egyezmény aláírásáról a Minisztertanács 1967. január 5-én fogadta el a jelentést.
A megállapodás értelmében a szovjet szakemberek elkészítik a műszaki tervdokumentációt és a kiviteli terveket, szállítják a szükséges berendezéseket és műszereket, konzultációkat tartanak és elvégzik a különösen bonyolult szerelési munkákat; az atomerőmű üzemeltetésének időszakában szállítják majd a nukleáris tüzelőanyagot. A magyar szervezetek munkatársai kiválasztják a telephelyet, elvégzik az atomerőműhöz tartozó minden létesítmény építési és szerelési munkáit, a Szovjetunió által szállítandó berendezéseken és műszereken kívül legyártják a még szükségeseket. A Szovjetuniótól kapott berendezések, műszerek, anyagok kifizetésére a Szovjetunió 50 millió rubel hitelt nyújt, amit tíz év alatt kell törleszteni.
Az Egyezményt hamarosan módosítani kellett, de rövidesen megkezdődhetett az építkezés Pakson, és 1976. január 1-jétől a Paksi Atomerőmű energiát termelt.
A teljes cikk és a források az ArchívNeten találhatóak.
