„Minden egyes szerep egy új feladat. A darabok, melyeket énekelhettem, olyan kihívások elé állítottak, amelyekkel szükségszerűen előrébb léptem, különben meg sem tudtam volna oldani az adott megbízást. Büszke vagyok arra, hogy ez mindig sikerült” – vallja Boncsér Gergely. Gondolatmenetének az ad különös súlyt, hogy pályatársai többségével ellentétben a hangok iránti vonzódás viszonylag későn jelent meg a mindennapjaiban.

„Gyermekként nem tanultam hangszeren játszani, nem szereztem zenei előképzettséget – idézi fel a mára elismert tenor. – Viszont felfigyeltek rám az iskolai kézilabdacsapatban, így életem fontos részévé vált a sport. A zene világába végzősként, a középiskolai énekkar vezető tanárának köszönhetően csöppentem, aki ellentmondást nem tűrően terelt be az énekszakkörre. Ott derült ki, hogy valami lakozik a torkomban – az évzárón már szólót énekeltem.”

Ám ez még nem jelentett tudatos lépést a művészi pálya felé. „Miután felhagytam a kézilabdával, vettem ugyan énekórákat, de ezt csak hobbinak tekintettem. Érettségi után felvettek a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar környezetmérnök szakára. Már középiskolásként is vállaltam újságkihordást, közvélemény-kutatást, éjszakánként pedig egy hűtőházban dolgoztam. Egyetemistaként is kerestem munkalehetőséget, így jelentkeztem a Miskolci Nemzeti Színházba statisztának, ám a meghallgatásom után az énekkarban ajánlottak főállást.

Ez hozta a nagy váltást: két hónap után otthagytam az egyetemet. Úgy érzem, a Jóisten terelgetett erre a pályára. Előtte technopartikra jártam, utaztam a kézicsapattal… Ennek az irányváltásnak a nehézségei a mai napig elkísérnek, a leküzdésüket tekintem leginkább az erősségemnek.”

Boncsér Gergely és Kolonits Klára a Hugenották című előadásban
Forrás: Magyar Állami Operaház

A színház énekkarában töltött évek alatt ismerte fel, hogy a zene az ő útja, és kezdte el komolyan képezni magát. Feltörekvő fiatal szólistaként Budapestre került, ahol a korábbi miskolci zeneigazgató, Bartal László lett a mentora. Egyik első szóló fellépésére egy élő adásban közvetített gálaműsorban került sor, ahol kiemelkedő magasságainak hála Az ezred lánya „hírhedt” kilenc C-s áriájára kérték fel.

„Ha valami mély víz, akkor az az volt!”

– emlékszik vissza. A nagy áttörést rövidesen alkalma lesz felidézni: a 2020/21-es évadban az ő főszereplésével tűzi műsorára az Operaház Donizetti művét.

A dalszínház színpadán a Fidelióban első fogolyként debütált. „Az első színpadi próbán felmentem a díszlet első szintjére a takarásban. Ahogy kisétáltam, a csillárok halvány fényénél életemben először elém tárult az Operaház nézőterének gyönyörű látványa – elém, a vidéki újságkihordó, hűtőházban dolgozó fiú elé. Ritkán vagyok szentimentális, és csak akkor, ha igazán megérint valami, de ott egy pillanatra megállt számomra az élet, a levegő. Ez a csodás érzés belengte a bemutatkozásomat, és az első fogoly gyönyörű dallamai a szabadság utáni vágyról csak fokozták az élményt.”

Azóta már felsorolni is nehéz, hány fontos szerepet volt alkalma elénekelni a házban a Bohémélet Rodolfójától a Manon Lescaut des Grieux-éig; A rajnai sellőkben Franz megformálójaként még egy magyarországi ősbemutatónak is részese volt. „A szerepeimben nem az foglalkoztat, hogy már ötezren játszották-e őket előttem, vagy még senki” – mondja. – Gyakorlatias emberként nekem az a fontos, hogy jó rendező kezébe kerüljek, és minél többet próbálhassunk. Így tudom a karaktert sok gyakorlással a néző számára is érdekessé formálni. A nagy kiugrásom – illetve ahogy én tekintem, »feladatmegoldásom« –, úgy érzem, A hugenottákban, az operairodalom egyik legnehezebb tenorszerepében történt.”

A Rajnai sellőkben
Fotó: Rákossy Péter

Az elismerések dacára a művész az elmúlt évtizedet próbatételekkel teli időszakként élte meg. Ezért is jelent számára oly sokat a kamaraénekesi cím, amellyel a 2019/20-as évadban tüntette ki az Opera.

„Ez a kiemelés a tízéves jubileumomon egy angyali jelenéssel ért fel.

A képzésemből hiányzó éveket a darabok tanulása során kellett pótolnom, ami súlyos lelki és mentális harcokkal, útkereséssel, bizonytalansággal járt. Az elismerés azt üzente, hogy a hibáimmal együtt látják az igyekezetemet, azt, hogy szívem-lelkem benne van a teljesítményemben, és hogy azzal, amit legjobb tudásom szerint letettem az asztalra, sokaknak szereztem örömet.

Örültem a művészkollégáim sikerének is, akikkel együtt kaptam a díjat. Kellett a lelkemnek a visszacsatolás, hogy nem egyedül vívom a küzdelmemet, hanem vannak társaim, akik értékelik az utat, amin járok, amelynek igenis van egy dicsőséges oldala a lemondásokkal járó árnyasabb mellett.”

Az út az új évadban is egyenesen visz előre egy újabb nagy Puccini-szerep, a Pillangókisasszony Pinkertonja felé. „Puccinit nagyon szeretem! – ad hangot lelkesedésének Boncsér Gergely. – Ő volt az első szerző, akivel megismerkedtem, és máig is bármilyen élethelyzetben hallom meg a kompozícióit, a szívemig hatol. Puccini kapcsán az jut eszembe, amit Mozartról mondtak, de bármely nagy zeneszerzőre érvényes lehet: a zenéje bizonyosság arra, hogy a Jóisten létezik.”

Addig készül a rövidesen bemutatandó István, a király operaváltozatának címszerepére. És reménykedik, hogy jövőre lehetőség adódik mindent pótolni, amit idén keresztülhúzott a veszélyhelyzet, többek között az ő közreműködésével alapított Ilosfalvy Róbert-díj átadását is.

A teljes írás az Opera Magazinban olvasható.

Nyitókép: Boncsér Gergely, fotó: Dolnay-Sárdi Ágnes