Hogyan lesz egy békéscsabai kislányból az Opera vezető drámai szopránja?
Minden véletlenül vagy, tán helyesebb így mondanom, sorsszerűen alakult gyermekkoromban. Erős zenei érzékem volt, szerettem énekelni, táncolni, de ez általában minden gyerekről elmondható. Esetemben ezt szerencsésen hamar felismerték, már általános iskolásként szólót énekeltem a kórusban, nyertem népdalversenyt és hat évig még hegedülni is tanultam. Amikor tizennégy évesen a továbbtanulás, a pályaválasztás kérdése először felmerült, valahogy természetesnek tűnt, hogy az ének szak felé induljak.
De még akkor sem akartam feltétlenül operaénekes lenni, amikor elvégeztem a békéscsabai zeneművészeti szakközépiskolát, és tanulmányaimban továbbléptem Debrecen, illetve Szeged felé. A tanítás érdekelt nagyon, és volt egy genetikai adottságom, a nyers nagy hangom, amivel énekelhettem volna népdalokat, musicalt, operettet – és operát is. Azt hiszem, bármelyik lehettem volna, operettprimadonnaként működtem is, de a kapuk – újra így mondom – sorsszerűen az opera felé nyíltak meg előttem. Errefelé terelt a képzés klasszikus iránya és a nagy drámai hang is, ami volumenében valósággal kikövetelte az operaszínpadot.
Ez mind a hang, de mi a helyzet a személyiséggel, az alkattal? Hiszen az operaszínpadon még ma is gyakran megtapasztalható, hogy egy-egy jó hanghoz nem feltétlenül társul erős jelenlét vagy akár érdemi játékkészség.
Én elsősorban játszani szeretek, és úgy érzem, a drámai szerepek szélesebb amplitúdója kínál kellő teret a színpadi jelenlétem számára is. Engem nemcsak a hangom, de a színpadi ambícióm, a játékkészségem, a személyiségem is a nagy drámai szerepekre predesztinált. Erre születtem, ez volt az én utam. Ezek a nehéz szerepek nagyon korán meg is találtak, mint a Macbeth Ladyje, a Nabucco Abigélje vagy a Turandot: csupa olyan szólam, amelyet többnyire a pálya későbbi szakaszában szoktak elvállalni a szopránok. De arra is vágyom, hogy az erő és a szenvedély mellett a bennem rejlő érzékenységet, sérülékenységet és komplexitást is megmutassam: ebből a szempontból meghatározó élmény volt számomra a Jenůfa címszerepe. Ám az operaszínpadon sosincs vége önmagunk felfedezésének, a bensőnkben zajló változások megtapasztalásának.
Ehhez a folyamathoz az Opera évadról évadra nagy szerepek sorát kínálja fel önnek. Sok feladat, sok előadás, kamaraénekesi és egyéb elismerések: a pályája itt is szerencsésen alakult.
Főként az Operának köszönhetem, hogy nincs bennem semmiféle hiányérzet, hiszen negyvenöt főszereppel a hátam mögött már most is teljes a pályám. Tudom, ebben közrejátszik az a tény is, hogy drámai szoprán vagyok, hiszen ebből a hangfajból nincs túlkínálat, mint pár másikból. Nem vagyok elégedetlen típus, imádok színpadon lenni, játszani a kollégáimmal, új művekben és új produkciókban kipróbálni magamat.
A 2021/22-es évadban is jönnek a nagy és változatos feladatok: kortárs mű (Glass: Les Enfants Terribles – Veszedelmes éden), Az árnyék nélküli asszony kelmefestőnéje, Brünnhilde Az istenek alkonyában – és ez korántsem a teljes lista. Nem megterhelő ennyiféle szerep és szólam egy szezonon belül?
Én mindig az adott feladatra koncentrálok, élek bent a szerepben, mondjuk Az árnyék nélküli asszony kelmefestőnéjeként vagy Brünnhildeként: ilyenkor a hangom, a testem és a lelkem ahhoz a feladathoz idomul. Ezért is szokás úgy tartani, hogy nem praktikus párhuzamosan egymástól egészen eltérő karakterű szerepeket megformálni, mert az a váltás túlságosan megterheli a „hangszerünket”, ami egy énekes esetében maga a test és a lélek. De ebben is szerencsésnek mondhatom magamat: a hangom és az egész valóm sokféle feladatra alkalmas, rugalmas vagyok, bírom a fokozott terhelést.
Az elmúlt időszakban rendszerint arról kérdezték az operaénekeseket, hogyan őrzik meg a kondíciójukat a pandémia idején. Öntől legalább annyira indokolt azt kérdeznem: hogyan őrzi meg az állóképességét ennyi feladat közepette, amikor évadszámra szinte le sem jöhet a színpadról?
Valamikor a karrierem kezdetén még mesterem, Misura Zsuzsa mondta nekem, hogy hidd el, ezt a pályát elsősorban lábbal kell bírni. Ez nagyon igaz, én azóta rendszeresen tornázom is – kivéve előadási napon. Figyelek az állóképességemre, a táplálkozásra, s amikor csak módom nyílik rá, sportolok, töltődöm, pihenek: a szakmám, s egyáltalán: az életem, az egészségem miatt. Számomra a pandémia miatti leállás minden problémájával együtt igazolt pihenési időszak volt, egy egészen csodálatos, rengeteg feladatban, főszerepekben gazdag periódus után. Lehetőség a hosszabb kávézásokra a teraszon, s alkalom a dolgaim átgondolására.
Ha az ember az operaénekesi interjúkat figyelte az utóbbi másfél esztendőben, akkor azokban visszatérő motívumnak tűnhetett a pálya újragondolásának kényszere és a (majdani) lezárás-lekerekítés érzékeny témája.
Ezeken a kérdéseken a pandémia nélkül, attól függetlenül is gondolkodnia kell mindannyiunknak. Nekem a tanítás kínál egyfajta továbblépési, kiteljesedési irányt, hiszen az már fiatalon is fontos volt számomra, és most Temesi Mária professzor asszony invitálására nagy örömömre újra tanítok Szegeden, ahol korábban én is tanultam, az egyetemen. De – mert a színpadközelség is éppily fontos – bevallom, el tudnám képzelni magam rendezőként vagy egy rendező segítőtársaként is, hiszen ma is az egyik legnagyobb örömöm az, hogy csapatban együtt gondolkodhatunk egy-egy produkció megszületése körül. Távlatosan ilyesmiken is töprengek már, habár jól tudom, még számos nagyszerű nőalak színpadi megformálása vár rám.
Nyitókép: Rálik Szilvia Szilágyi Erzsébet szerepében Erkel Ferenc: Hunyadi László című operájában a Magyar Állami Operházban 2012. szeptember 25-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
