(MTI) - A német Goethe Intézet és hét kelet-európai kulturális intézet, köztük a Párizsi Magyar Intézet szervezésében a szenátusban rendezett kétnapos kollokvium fővédnöke Bernard Kouchner francia külügyminiszter.
A vitaindító est moderátora Jacques Rupnik politológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a legtöbb kelet-európai országban az értelmiség vitte végbe a rendszerváltást, közülük kerültek ki az első demokratikus politikusok, amire a legjobb példa Csehország és Magyarország. Véleménye szerint ez a rendszerváltás előtti kelet-európai társadalmakban a kultúra és az entellektüelek meghatározó szerepéből fakadt, ami mára szinte teljesen elveszett.
Tamás Gáspár Miklós szerint a kelet-európai entellektüeleknek a keresztényi értelemben vett tanúságétel, azaz az általuk megélt dolgokról az igazság elmondása és az áldozatvállalás jutott: úgy tekint rájuk a világ, mint a XX. század nagy szenvedéseinek tanúira.
Ennek legjellegzetesebb példája szerinte Szolzsenyicin, aki saját gulagbeli élményeiből írt munkáiban az orosz nép szenvedéséről beszél. Ennek a fajta entellektüelmagatartásnak az eredetisége a vallomás őszinteségében rejlik. A filozófus szerint a nagy kelet-európai teoretikusok munkáit is elsősorban nem elemzésként, hanem tanúságételként, egy "nem normális élethelyzetet megélt ember lelkiállapotaként" olvassák külföldön.
A filozófus szerint Milan Kundera Közép-Európa-felfogása részben arra tett tudatalatti kísérlet, hogy a kelet-európai országokat leválassza az orosz szenvedésről annak érdekében, hogy a kelet-európai gondolkodó a nyugat-európai értelemben vett elemző és interpretáló entellektüel rangjára emelkedhessen, és ne egyszerűen a saját élete tanúságtételének hordozója legyen.
Tzvetan Todorov számára a berlini fal leomlása elsősorban nem a német vagy az európai újraegyesítést jelentette, hanem a 150 éves kommunista utópia végét. A bolgár származású francia nyelvész arra emlékeztetett, hogy a második világháború után a kommunista ideológiát lelkesen tette magáévá számos fiatal entellektüel.
A kiábrándulást aztán a másoktól való félelem, a cinizmus, az egyenlőséget hirdető ideológia ellentmondásaként a közjó iránti közöny, az önzés kultusza váltotta fel a kelet-európai társadalmakban, ahol az ellenzékiség szerepe jutott az entellektüeleknek. A rendszerváltást követően ugyanezen emberek egy másfajta messianizmus, a nyugati értékek nevében támogatták az Egyesült Államok "demokratikus háborúit" Koszovóban, Irakban, majd Afganisztánban.
Alain Finkielkraut arról beszélt, hogy a rendszerváltás előtt a kelet-európai gondolkodók milyen nagy hatással voltak a nyugatiakra, a velük való találkozás eredményeként született meg az antitotalitarizmus elmélete Nyugaton, amely valójában a "demokráciával való megbékélést" jelentette.
Jens Reich, az egykori keletnémet ellenzék vezéralakja szerint az igazi rendszerváltás Lengyelországban ment végbe, ahol a munkásokból szerveződő Szolidaritás és az értelmiség közös összefogása éltette húsz éven át a lengyel ellenzéki mozgalmat. Ők mutatták meg, hogy az 1956-os magyar forradalommal és az 1968-as prágai tavasszal ellentétben másképpen, a lakosság teljes bevonásával, alulról szervezve, békésen is le lehet bontani a kommunizmust.
Az egykori ellenzéki vezető szerint az NDK-ban nem volt olyan igazi értelmiségi mozgalom, mint más kelet-európai országokban. Az ellenzéki gyűléseken az emberi jogokért küzdő egyszerű állampolgárok jelentek meg, s a berlini fal leomlásakor az értelmiség nem hitt az újraegyesítés lehetőségében. Ennek oka szerinte az volt, hogy a németeknek a nemzet a második világháború után sokáig érzékeny kérdés volt, s egész mást jelentett Berlinben, mint a többi kelet-európai országban.
