Mesélj kicsit a kezdetekről! Hogyan ismertétek meg egymást rendezőtársaddal, Turán Eszterrel, és hogy jött a BP Underground ötlete?
Gyerekkoromtól kezdve Beatles, Rolling Stones, Led Zeppelin szólt otthon, hiszen apukám a beatgeneráció tagja, és mivel ő rendezte az István, a királyt, gyakran találkoztam zenészekkel kicsiként is. Rövid idő alatt a bátyám is megfertőződött, akin keresztül aztán megismertem a frissebb, keményebb műfajokat. Soha nem álmodtam zenészkarrierről, de mindig is fontos volt számomra az a hangulat, amit egy-egy zene közvetít, az élőkoncertekről nem is beszélve.
Leginkább rockzenerajongónak nevezném magam, aki szerencsés módon találkozott egy hozzá hasonló lánnyal, Turán Eszterrel. Én 10 éve televíziózom, Eszter filmproducer, és rövid idő alatt egyértelművé vált, hogy csinálni szeretnénk valami közöset. Eszter szubjektívebb, dokumentumfilmes víziót hozott, olyasmit, mint a Dave Grohl-féle Sonic Highways, rám pedig a londoni Don Letts-féle dokufilmes vonal gyakorolt nagy hatást, így kísérletezni kezdtünk, és megszületett az első BP Underground-film, a Hardcore/punk. Ekkor még nem tudtuk, milyen forma lesz a legideálisabb, egyáltalán hány embert érdekel majd a filmünk, szimplán egy érdekes korlenyomatot akartunk készíteni. Próbáltunk a hitelesség és az érthetőség között lavírozni, hogy a szubkultúra tagjai és a kívülállók egyaránt élvezhessék a filmet.
Sok esetben nehéz különválasztani egymástól mainstreamet és undergroundot. Mi alapján döntöttétek el, hogy ki fér bele a BP Undergroundba?
Az első film adta magát, ugyanis a hardcore-punk szcénából ismerjük egymást Eszterrel, és az egyértelműen az underground kategóriába tartozik. Azért is volt jó választás, mert zártabb, kisebb miliőről van szó, mint például a rock esetében. Nagyon jó visszajelzések érkeztek az interjúalanyaink és a közönség részéről, így rögtön tudtuk, hogy folytatjuk. Magától értetődött, hogy a rap és hip-hop, majd az elektronika következik.
A legújabb résznél már nehezebb dolgunk volt. Vannak bandák – például a Tankcsapda – akik a mai napig DIY zenekarként tekintenek magukra, és ugyan ma is sok dalszövegük nem rádiókompatibilis, mégis arénákat töltenek meg.
Akkor ez most mainstream vagy underground? Ez a kérdés igencsak feladta a leckét.
Be kellett látnunk, hogy nem tudunk kizárólag underground zenekarokat bemutatni, hiszen sokuk el sem jutott a hallgatósághoz. Viszont rengeteg kultikus banda fogalmaz meg fontos üzeneteket, és mi erre az időszakukra koncentráltunk.
Viszont ma már aligha beszélhetünk tiszta rockról, a legtöbb műfaj hibriddé vált. A rock filmben szereplő zenekarok között is bőven akad olyan, aki félig már a thrash metál kategóriába vagy az alternatívba tartozik. Hogy hámoztátok ki az idetartozó zenéket?
A rockzene a szívünk csücske, és épp azért hagytuk utolsónak, mert tudtuk, hogy ez lesz a legnagyobb falat. Az első filmünkben még csak 21 ember beszélt, ebben már 52-en, két részre is kellett bontani a filmet. Aki arra számít, hogy átfogó képet kap a magyar rock történetéről, az csalódni fog, ahhoz vagy 200 embert kellett volna kamera elé ültetni. Ez egy hatalmas szcéna, mi kifejezetten a ’89 utáni, budapesti fókuszú zenei felhozatalra koncentráltunk. Próbáltunk belevenni mindenkit, akinek fontos szerepe volt a rockzene alakításában, de a film így is sok szubjektumot tartalmaz, miközben azért ad egy korlenyomatot és visszaad egy életérzést.
Be szerettük volt mutatni azt a színes, virágzó évtizedet – a ’90-es éveket – amely annyi új műfajt hozott, ahol sokszor keveredtek egymással műfajok, crossover bandák működtek, és mindennek óriási „robbanóereje” volt – ezt a kifejezést Horváth István Pityesz használja a filmben az évtizedre utalva. Aztán eljutunk a 2000-es évekig, a nu-metalig, és az internet koráig, amely sok mindent megváltoztatott a zeneiparban is.
A rock, a hip-hop és a punk mellett elektronikus részt is csináltatok – ez a műfaj áll a legtávolabb tőled. Milyen volt ezen dolgozni?
Nagyon élveztem! Jó érzés volt objektív kívülállóként rálátni egy műfajra, kutatni, vizsgálódni, ismerkedni a szubkultúra tagjaival, bár mindketten Eszterrel bizonyos pontokon belefolytunk ebbe a szcénába is. Nagyon nagy büszkeséggel töltött el bennünket, hogy az első két film után, amiket önerőből készítettünk el, itt támogatást kaptunk a Telekomtól. Sokkal könnyebb úgy belevágni egy forgatásba, hogy nem szívességeket kell kérnünk, hanem nyugodtan tervezhetünk. Végül az Electronic Beats Fesztiválon debütált a film, és nagy sikernek örvendett, holott többen is szkeptikusak voltak eleinte velem, amiért „rockcsajként” erről a műfajról forgatok. Utólag úgy érzem, könnyebb volt ezt a részt készíteni, mint a rockot, hiszen az utóbbiban túlzottan benne vagyok érzelmileg.
Sokszor szembesülök vele – akár filmek, akár baráti beszélgetések kapcsán – hogy sokan romantizálják a szubkultúrákhoz tartozó káros szenvedélyeket. Mintha egy techno buli vagy a rock’n roll életérzés elengedhetetlen, sőt kötelező része lenne az alkohol és a drog. Az interjúalanyaitok erről is nyíltan beszélnek.
Igen, nincs mit szépíteni, ezeknek a szubkultúráknak velejárója lehet az önpusztítás. Nem akartunk értékítéletet mondani. Az érem mindkét oldalára láthatunk példát a filmben. Amikor a ’90-es években beáramlott Magyarországra a kábítószer-kultúra, hirtelen megnyílt a világ, mindenkit áthatott a szabadság érzete. Azonban nem állt rendelkezésre kellő információ és tapasztalat, így rengetegen bele is haltak ebbe.
Aztán volt olyan interjúalanyunk, aki bevallottan azért kokainozott, mert mondjuk a Skid Row énekese is ezt csinálta. Fejes Tamás (Tankcsapda) pedig arról beszél, hogy ha ezt az életformát folytatnák a mai napig, akkor nem tartanának ott, ahol, mindennek van határa. Az elektronikus rész szereplői is elmondják, hogy a drog a szubkultúra szerves része, aki ezt letagadja, az hazudik. Ugyanakkor Zságer Balázs szerint „a jó techno önmagában elég ahhoz, hogy eljuttasson olyan helyekre, ahol megnyílik és kitágul a tudat.”
A zene önmagában elvarázsol, önmagában lehet kapaszkodó, ehhez nem feltétlen kell más „segítség”.
Hiába gondolják sokan, hogy a rock ’n' roll életérzés legitimálja a szerhasználatot, az alanyaink is elmondják, hogy a túlzásba vitt drog többet árt, mint használ, az alkotásban és a magánéletben egyaránt. Azt gondolom, semmi sem fekete-fehér. Sajnos sok helyen a mai napig tabutéma ez, éppen ezért fontos, hogy beszéljünk róla, és hiteles arcok is megszólaljanak a témában.
És mi a helyzet a szubkultúrák ideológiai hátterével, a bandák üzeneteivel? A punk esetében láthattuk, hogy Magyarországra csak a mozgalom foszlányai jutottak be, sokszor tévesen vagy félreértve. Pont úgy, mint a drogok.
Ez a kérdés felmerült bennünk, hogy mit is akarunk üzenni, mi ma a rockzene mondanivalója egyáltalán. Ezen sokat gondolkodtunk közösen. A hardcore-nál és a rapnél egyértelmű a lázadás, az elnyomás elleni küzdelem, a társadalomkritika. A rockdalok is sok esetben tartalmaznak ilyen szövegeket, viszont nem mindig akar megfejtő lenni, van, hogy látszólag tényleg csak a bulizásról és a csajozásról szól. De – még ha nincs is hangzatos mondanivaló –
ez a zene feltölti az embereket és közösséget teremt.
Az utóbbi nagyon markánsan megmutatkozott, amikor az archív anyagokat gyűjtöttük. Rengeteg embert mozgósítottunk, hogy vegyék elő a padlásról a VHS-eket, fotókat, demókat. Megható volt látni, hogy bizalmat szavaztak nekünk és ideadták féltve őrzött kincseiket. Örültek a lehetőségnek, hogy megmutathatják a világukat.
Az utolsó film azzal a kérdéssel zárul, hogy van-e ma még underground rock. Szerinted mennyire képes megújulni ez a műfaj?
Én elég klasszikus arc vagyok, a mai napig a régi motorosok zenéit hallgatom legszívesebben. De közben látom azt is, mennyit változott a világ az internet térhódításának köszönhetően. Kettős véleményem van erről. Egyrészt sokszor elsiklik a rockzene ereje, mert ekkora zajban kevesebb emberhez jutnak el a zenekarok.
Másrészt a jó élőzenére és a művészetekre mindig lesz igény.
Egy mai tinédzsernek simán adhat annyit az AWS, mint nekünk anno a Tankcsapda.
Éppen ezért a műfaj fenn fog maradni, maximum nem üt már akkorát egy-egy új banda, mint anno.
Terveztek további filmeket?
Nagyon nagy öröm, hogy öt év alatt 4 film elkészülhetett, és hogy ilyen sok embernek szerezhettünk örömöt. Egy óriási szelet még mindig hiányzik a szubkultúrák közül, az alternatív szcénát ugyanis sehova sem tudtuk beszorítani. Ez a műfaj is komoly múlttal rendelkezik, elbírna egy különálló filmet. De egyelőre még csak ízlelgetjük ennek gondolatát. Egyelőre a rock rész terjesztésére fókuszálunk, amelyet hamarosan a közönség is láthat. Erről infóért a közösségi média oldalainkat érdemes figyelni.
Kiemelt kép: Borsos Mihály
