Élete első monodrámájára készül Molnár Piroska. A magyar színjátszás ikonikus női szereplője nem szeret egyedül állni a nézők előtt, nemrég azonban olyan felkérést kapott, amire nem tudott nemet mondani. A történet kapcsán szerelemről, szomorúságról, tömegpszichózisról és a kor velejáróiról is beszélgettünk.

Az Egy német sors érzékeny témát boncolgat. Önnek színészileg mi keltette fel az érdeklődését a mű kapcsán?

Elég nagy port kavart ez a történet. Könyvben is kiadták, és dokumentumfilm is készült belőle. A néni, akiről szól, 106 évig élt, és 102 éves korában publikálták az elbeszélését. Goebbels titkárságán dolgozott, mint gépírónő. A háború végén, amikor az oroszok elfoglalták Berlint, a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték azokat, akiket a náci rádióban találtak. Őt 5 évig tartották ott. Nagyon sokáig élt. Megpróbálja elmondani, hogy fiatalon miképp lehet a lelkesedéstől és a nem gondolkodástól belekeveredni olyan dolgokba, amelyekről később az ember már felnőtt szemmel látja, hogy mennyire felesleges volt, mennyire nem kellett volna. Nagyon érdekes dolog ez. Azt mondja egy helyen: lelkesedtünk a Führerért, tapsoltunk neki, és őszintén szólva eszünkbe sem jutott, hogy mit zúdít majd ránk. Tehát em gondolkodtak, csak fiatalként lelkesedtek. Azt mondja,

meg sem hallották, mit mondtak nekik Hitlerék, csak arra figyeltek, hogyan mondták.

Domina szerepében Stephen Sondheim Félúton a Fórum felé című zenés komédiájának próbáján a Thália Színházban. Fotó: MTI/Kallos Bea

Tömegpszichózis.

Hát persze, és mint tudjuk, ezzel el lehet vinni az erdőbe nemcsak fiatalokat, hanem idősebbeket is. Ez a téma nagyon izgalmasnak tűnik, Orlai Tibor ötlete volt. Nem nagyon szeretek színpadon egyedül lenni, de érdekelt az anyag. Máté Gábor rendezi, őt választottuk, és boldogan vállalta. Nagyra becsülöm őt, Kaposváron évekig dolgoztunk együtt, sokszor volt partnerem, rendezett is engem.

Miért nem szeret egyedül lenni a színpadon?

Mert a színház társasjáték. Jobban szeretem, ha többen vagyunk együtt. Az Egy német sors premierje után a Tháliában kezdem próbálni február 10-én a Gyilkosság az Orient expresszen című darabot, amiben az orosz hercegnőt fogom játszani.

Vesztegzár a Grand Hotelben: Molnár Piroska és Hollósi Frigyes
Fotó: Petró Adrienn

Melyek a szívéhez közelebb álló szerepek, feladatok?

Rólam azt mondják divatos kifejezéssel élve, hogy „all round”(sokoldalú) színésznő vagyok. Amit rám osztanak, azt játszom el. Eszembe sem jut, ha nem én vagyok a főszereplő, hogy azt ne vállaljam el. Nem válogatok.

Király Levente Kossuth-díjas szegedi színművész mondta egyszer, hogy soha nem kért és nem adott vissza szerepet.

Drága Levente! Valamikor a feje fölött dobált engem a Sztambul rózsája című nagyoperettben a Szegedi Színházban. Mi voltunk a táncos-komikus és a szubrett.

Ha visszatekint, lát különbséget az akkori és a mostani színház között?

Egyáltalán nem változik, ugyanaz minden. A jó színház az jó színház, a rossz színház meg rossz színház. Ez ősidők óta így van.

Bors néni
Fotó: Szlovák Judit

Legendás az alázata.

Az embernek úgyis fogyatkozik az energiája, nehogy már arra pazarolja, hogy rátarti legyen. De soha nem is voltam az egyébként. Fiatalon néha persze azt érzi az ember, hogy ő a világ közepe, de aztán megtanulja, hogy sokan vagyunk. Fiatalon mindenki elöl akar állni. Aztán vagy megtanulja, vagy nem, hogy ez a szakma nagyon jó társasjáték. Nem veszít vele, ha a közösségért dolgozik, vagy azért, hogy együtt jót csináljunk. Ha ezt egy kezdő színész megtanulja, akkor nagyon jó dolga lesz ebben a szakmában. Ha nem, akkor sértődött, szomorú művész lesz belőle.

Van kedvenc szerepe, színháza?

Nincs, és nem is állítok fel soha ilyen kategóriákat, mint ahogy szilveszterkor sem szoktam soha fogadalmakat tenni. Nincs kedvenc ételem sem például. Mindenevő vagyok.

Könyvekben is?

Persze! Hát egy jó krimi bármikor jöhet! Na jó, hát lányregényeket, vagy magyar úriasszonyok lapját nem olvasok.

Bessenyei Ferenccel Az utolsó kör című filmben

Mi az, ami nagyon elkeseríti ebben a világban? Min változtatna?

Egyre inkább leszoknak az emberek a gondolkodásról. Rossz, hogy nem lehet megbeszélni, hogy neked ebben van igazad, nekem meg abban. Hátha úgy alakíthatnánk, hogy közelítsünk egymáshoz, ne távolodjunk egymástól. De most a szemellenzős viselet a divat, és mindenki csak egyféleképp hajlandó gondolkodni, nem látja meg a másikat. Fáj látni, amikor egy anya maga előtt tolja a babakocsit a zebrán, nyomkodja a telefonját és be van dugva a füle, tehát a dudálást sem hallja. Ettől meg tudok őrülni! A gyereke! Szóval a fejekben kéne rendet tenni.

És mi teszi boldoggá, minek örül?

Alapvetően optimista természet vagyok, bármi boldoggá tesz: ha például elered az eső, vagy egy kolléga rám mosolyog. Mostanában egyre inkább az édes semmittevés, aminek tudok örülni. Egy pizsamás napnak, amikor végre otthon lehet ülni és csak olvasni.

Ritka ajándék az ilyen nap?

Ritka. Sokat dolgozom. Jövőre töltöm a 75. évemet, és akkor majd szépen megpróbálom redukálni a dolgokat, mert amit csinálok, az saját magam kizsákmányolása. Nem bírom már fizikailag. Szerencsére ebben a színházban hímes tojásként bánnak velem, nagyon jó közösségben vagyok, és nagyon jó helyen.

2014-ben a Cottbusi Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó elismerést nyerte el a Szabadesés című film főszerepéért.

Bántja a kor előrehaladása? Sok színésznő szenved ettől.

Csak ennyiben, hogy érzem, egyre fogyatkozom, és néha az is komoly erőfeszítéséket igényel, hogy úgy nézzen még ki az ember, mint egy nő. Szóval ezek egyre inkább terhemre vannak. Legszívesebben melegítőben járnék. A színházban az öltöztetőnő segít, de otthonról még munkába indulni is néha nehezemre esik ebben a korán sötétedő télben. Taxival kell járnom, mert már gyalogolni, tömegközlekedésre szállni nem bírok, és a szemem is egyre romlik. Valamikor pedig hogy szerettem villamossal utazni!

Mégsem elkeseredett.

Mert ez az élet rendje. A szépség múlása például egyáltalán nem érdekel. A szerelem pedig… Ebben az életkorban már nem olyan érzés, mint hajdan volt. Nem egy birtoklási vágy már, csak valamiben való gyönyörködés. Egy kisgyermekért, vagy egy virágért is lehet rajongani! Minden életkornak megvan a maga ajándéka. Bár mindig szoktuk viccesen idézni Kellér Dezsőt, aki arra, hogy az öregkornak is megvannak a maga szépségei, mindig ezt válaszolta: mondj egyet!

Fotó: MTI/Kovács Attila

Visszatérve a darabjára, ami a második világháborúval kapcsolatos, azt olvastam az életrajzában, hogy az édesapja soha nem tért vissza a szovjet fogságból.

Akkoriban sok család volt így. Gyerekkorban az ember ezt annyiban érzi, hogy a másiknak van apja, nekem meg nincs. Nagyon szerető családban nőttem fel. Későn születtem, édesanyámék sokan voltak, és az unokatestvéreim, jóval idősebbek lévé, kézről kézre adtak. Nem igazán éreztem ezt az árvaságot.

Nekem a színészet is egyfajta árvaságnak tűnik. Rendkívül magányos tud lenni egy művész, és nemcsak fizikailag, de szellemileg is felemészti a színpad.

Mióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni. Nehéz egy művésszel élni, az biztos. De egy elfoglalt orvos is hasonló életút. Rettenetesen el tud használódni az ember a színpadon. Az ürességet minden szerep után érzi, és várja, mikor jön a következő. A művész a színpadra menti át az érzelmeket, és megpróbálja az ösztöneit frissen hagyni és a színpadnak adni.

Nyitókép: MTI/Ilovszky Béla