A Balatonról már akkor fantáziáltam, amikor még csak a formáját ismertem különböző szuvenírekről vagy éppen a híradó beszámolóiból. Izgatott, milyen is lehet a magyar tenger, és némi dacból azt mondogattam magamban, hogy nem is olyan különleges, hiszen a víz máshol is víz, a téglagyári tavakban fürdés ugyanolyan, csak nem a tihanyi apátság tornyait látom, hanem egy égbe nyúló gyárkéményt. És amúgy sem tudtam izgalmasabbat elképzelni egy erdőben megbújó tónál, sőt több kis tóról van szó, amelyekbe belógnak a fák ágai, hatalmas fatörzsek úsznak a vízben. Ha egy addig ismeretlen állatfaj tűnt volna fel a battonyai téglagyár melletti erdős területen, azon sem csodálkoztam volna. Ez az adott körülmények között érthető volt.
Hétéves vagyok, amikor a part füves hordalékán sétálok. Bentebb, az erdős terepen már nem is látszik a közeli téglagyár felhőkbe fúródó kéménye. Ez a zsongó egyedüllét a koromsötét tófenék közelében, ahol ősidők óta minden mozdulatlan, nos, ez nincs meg a Balatonnál. Ott minden csupa nyüzsgés, vitorlázás, Kékszalag, hullámszörf, és ahogy a tévében is látható volt, még a Bergendy zenekar is a vízben állva koncertezett A víz, az víz, ugyanaz, legfeljebb van, ahol édes, máshol sós, a nád is ugyanaz, a meleg is ugyanaz, nem is vágytam igazán a Balatonra – morogtam magamban. Persze főleg azért, mert elképzelni sem tudtam, hogy valaha is eljutnék olyan messzire. A román határ mellett nőttem fel, ahol a szélességi és hosszúsági fokokkal megjelölt világvégét román géppuskás határőrök őrizték. A senki földjén tilos volt biciklizni, lelőhetnek a románok, mégis valahogy rendre itt kötöttem ki, a sáros úton úgy billegett a bringa, mintha egy félig kiszáradt, téglagyári tó medrében balettoztam volna.
A Balaton azért is tűnt reménytelennek, mert már Budapest is az volt. Hogy is juthatna el egy hétéves fiú Budapestre? Majd ha valamikor osztálykirándulás lesz, megnézzük a Parlamentet, és utána a Szófia Étteremben ebédelünk, majd irány a Vidámpark. Ahogy az nálunk az iskolában szokás volt. Már ez is milyen jó lenne. Erre viszont 1982-ig kellett várnom. Az osztály addig csak a gyulai várat nézte meg, utána a strandfürdőzés is már akkora csoda volt, hogy fel sem tudtam fogni. Végre láttam egy igazi várat, ágyúgolyókat, volt süteményezés a Százéves Cukrászdában, majd óriáscsúszdás strandolás. A Balatonon, ha jól láttam a híradókból, nem is volt csúszda. Aztán egyik este, vacsora közben apám közölte a nagy hírt: beutalót kaptam az ÁÉV-től Zamárdiba, két hétre, 1978 júliusának utolsó két hetére. Azt hittem, rosszul hallok, az alumíniumvilla fogai közül – mint egy lassított filmen – kihullottak a lekváros derelye grízes morzsái, és mintha a Kossuth Rádió műsorvezetője is abbahagyta volna néhány másodpercre a hírek olvasását.
A XI. VIT tiszteletére nagyszabású úttörőkarnevált rendeztek Gyöngyösön. Vasárnap délelőtt tizenegy iskola pajtásai mutatták be műsorukat. A program délután aszfaltrajzversennyel folytatódott, amelynek témája a béke, barátság és szolidaritás volt. Ezt követően a mátrafüredi és a gyöngyösi úttörőcsapatok kulturális műsort adtak, majd a nap ismerkedéssel és táncdélutánnal fejeződött be.
És innen már másképp gondoltam a Balatonra. Csókot leheltem apám homlokára, beszaladtam a szüleim hálószobájába, miközben magammal vittem a konyha fényét, majd leemeltem a fésülködőszekrényről a nagynénémtől kapott balatoni szuvenírt, egy fából faragott aprócska vitorlást, aminek talpába kis fiókot rejtettek. Annak végén egy zsinór fityegett, amit ha meghúztak, tíz, harmonikaszerűen összehajtott fekete-fehér kép bukkant elő. Mind a Balatont ábrázolta. Volt-e közte Zamárdi? Igen, volt! Egy vasútállomás. Pont olyan szép a valóságban is, mint a rajzok az Ablak-Zsiráfban. Kövekkel díszített, boltíves állomás, mögötte park, egy arcát elfordító, izmos férfi szobrával, mellette zátonyra futott a csónak. Csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy ez eredetileg egy Trianon-emlékmű volt. Addig csak egy halászt láttam, az apró képen még az sem tűnt fel, hogy a csónakja kettétört. Szóval létezik Zamárdi, a Balaton mellett található. El is határoztam, hogy másnap iskola után beülök a könyvtárba, és utánaolvasok, mert az nem járja, hogy életem utazására készülök, egy olyan helyre, amelyről semmit nem tudok.
Az 1861-ben megépült Déli vasút vonalán közlekedő vonatok még nem a fürdővendégek kedvéért jártak, hanem Pest-Budát kötötték össze a trieszti tengerparttal. Abban az időben a Balaton déli partján csak Siófokon, Szántódon, Bogláron időztek a vonatok, de aztán 1900 nyarától már megálltak Zamárdiban is, ahol abban az időben csak néhány nyaraló volt, de azóta már több száz hétvégi ház épült.
Miközben a Balaton turizmusát bemutató könyvet lapozgattam, fél szemmel felnéztem az asztalomon elterült Ludas Matyira, Pajtásra és a Képes Sportra, majd megláttam egy gyönyörű képen Zamárdit. Szóval itt lenne a tó leghosszabb strandja, ahonnan a legszebb a kilátás a Tihanyi-félszigetre és az apátsági templomra. Mi tagadás, nem igazodtam el a látképen, úgy tűnt, mintha a víz fölött lebegne a szemközti apátság emblematikus épülete. Nem is a vakáció kihirdetését vártam már, nem az évzárót, amikor is átvehettem az egész iskola előtt az oklevelet a jeles bizonyítványért. Nekem az a szél, amely az iskola udvarán, a felsorakozó tanulók előtt legyezni kezdte a kalocsai mintás terítőt, nos, nekem az a szél Zamárdi szele volt, amely belekap a vitorlavásznakba, és nagy lendülettel a bóják felé sodorja a Pálma matracomat, amelynek forrógumi- és a bronzolajszaga van.
Az indulás előtt két héttel már mindent bepakoltam egy Ferrari feliratú sporttáskába, amit anyám hozott a szabadkai piacról, amikor a Május 1 TSZ elvitte őket Opatijába, amit ő csak így hívott: Jugó, apámnak pedig Abbázia volt. Az indulás előtti utolsó este apám nem ért haza Békéscsabáról, pedig fél hétkor minden este otthon volt. Nem érkezett meg, és ilyen addig még nem fordult elő. A legrosszabbra gondoltunk anyámmal, aludni sem tudtunk, kimentünk a sarokra, hátha észrevesszük, ahogy gyalogol végig a Somogyi utcán. A bordó, sátortetős házak előtt sétáltunk el, az épületek háromosztatú ablakait fehér fürdőszobacsempék keretezték. Kifordított tükörtermeknek tűntek a lemenő nap fényében.
Senki sem volt az utcán. Elmentük a Somogyi utca végére is, a Czene kocsmához, ahol a busz megáll, és ahonnan ő úgy jött haza minden este, hogy soha nem lépett be a 81-es számú italbolt ajtaján. Ezt onnan is tudtuk, hogy soha nem volt italszaga, és mindig otthon volt fél hétre. Aztán két óra múlva mégis hazaért, egy másik busszal – amivel ő érkezett volna, lerobbant Lökösháza és Kevermes között. Pár órát aludt, aztán indult velem Békéscsabára.
A pályaudvar tele volt üvöltöző, nevetgélő gyerekekkel, olyanokkal, akik közül senkit sem ismertem. Aztán volt rá két hetem, hogy megtudjam, milyenek a városi fiúk, milyenek azok, akik lakótelepeken élnek, és akiknek főnök az apjuk. Volt rá két hetem, hogy megtudjam, milyen maga a Balaton, ahol egyik táj belenő a másikba, ahogy az egyik strand belelóg a mellette lévőbe. Milyen lesz az, amikor a vízparti kövek finoman megmoccannak, ha egy-egy hullám eléri őket. Milyen lesz az, amikor majd szemben állok a közelgő viharral, amikor nemcsak a víz lesz kék, hanem a hegyek és a fák is a kék egy-egy árnyalatát viselik. Milyen lesz az, amikor majd megmentek egy matracáról leesett német lányt, aki megköszöni, aki szeretne beszélgetni is velem, de nem ismerjük egymás nyelvét. Milyen az, amikor kapcsolatba kerülök valakivel, aki egy másik világból érkezett, és hogy aztán majd ezt a tekintetet keressem egy életen át.
A nyitókép forrása a Fortepan.
Az írás a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből olvashassa!
