Edelényi János és nemzetközi stábja (magyar-bolgár-angol-holland koprodukció) olyan filmet hozott létre, amilyenből nagyon kevés akad manapság: finom, érzékeny, lírai, mégis derűs, néhol kedvesen groteszk mozit. Alapötletét Kern András adta, a remek forgatókönyvet Edelényi a legjobb barátjának, Fehér György filmrendezőnek ajánlva három társával írta meg (Hules Endre, Salamon Pál, Maria Stankova) kerekre, nem szokványosra, fordulatosra. Itt azonban a fordulatokat sordinóval képzeljék el - hogy az olasznál maradjunk - , azaz hangtompítóval, kalandtompítóval.
Csöndes temetői séta zárja keretbe a filmet (azaz jó lenne, ha így lenne, de sajnos a visszatérő temetői kép utáni jelenet lecsapja a történet amúgy nagyszerű ívét és éppen az utolsó percekben ülteti le a filmet), majd bankrablás és menekülés következik, de ha ezt írom, tévútra viszem az olvasót. Nem holmi brigantik menekülnek maszkjaikat garázsokban eldobálva, hanem egy együgyű hatvanas férfi és egy huszonéves ukrán prosti ballag erdőn-hegyen át egy csillárral - és ha ezt leírom, újra tévútra viszem az olvasót: nem idétlen, hanem csodálatosan megindító ez a vándorlás, lelket érintően, fanyarul meghitt, karcosan vidám. Nem Forrest Gump-os együgyűségről, csak kisfiús naivitásról van szó, és nem közönséges kurváról, hanem egy nyomorultul kiszolgáltatott, többszörösen eltévelyedett, bájos lányról.
Van pár pisztolylövés is meg tűz, de csak olyan sordinós, mellékes, mégis meglepő. Van a végén börtön. Na az nem kéne, fölösleges, és a priccsen elandalodva mosolygó lány képe a film egészébe nem illően negédes. De vannak csodálatos színészi alakítások. A saját, egyszemélyes kritikusi díjamat ezennel oda is ajándékozom Lukáts Andornak, aki a lehető legfinomabb eszközökkel rajzolja meg az öregemberben rekedt kisfiút, a felnőttben rekedt unokát, az együgyűség miatt meg nem élt szerelmet, az éretlenségében is bölcset. Lenyűgöző a játéka, minden hangosságot, harsányságot, handabandázást nélkülöző, ritka élményt nyújtó, nemes, veretes, ám könnyed játék. A szemle legjobb színésznőjének járó díjat is szívesen odaítélem a magam részéről a bolgár Vesela Kozakovának, aki noha egy árva szót nem beszél magyarul, ezen a nyelven játssza el - nagyszerűen - a női főszerepet. Szavanként, mondatonként tanulta meg a hatalmas szöveget, de a nyelvvel való heroikus küzdelmét észre sem venni, játéka természetes, őszinte és magával ragadó. Pompás a jól ismert, karakteres Djoko Rosic és valamennyien, magyarok, bolgárok. Legkevésbé meggyőző a holland Antonie Lamerling, akinek jelenlétét valószínűleg csak a koprodukció indokolta.
Edelényi János neve ismerősen csenghet, mégis elsőfilmesnek titulálhatjuk. Valóban ez az első mozis nagyjátékfilmje, de számos tv-film rendezése és fotózása fűződik a nevéhez 1976 előttről, amikor elhagyta az országot. Külföldön sok nagyszerű dokumentumfilmet csinált, majd a rendszerváltás óta gyakran hazalátogatott, útjait újra csak egy-egy dokumentumfilm jelezte. Szerencse, hogy a játékfilmbe is belefogott. Príma ötlet. Príma primavera. Egy második esély a rendezőnek is.
