Európaiságunk tesztje – A temesvári színházi fesztivál nyitó előadásáról

Nagykamasz a TESZT: 14. kiadását éli, az idei az éretté válás tesztje is lehet. Dániától Görögországon át Bulgáriáig 15 országból 25 előadást válogatott be a zsűri, 31 eseményre várják a közönséget – ezt már Balázs Attila színházigazgató mondja a megnyitón, hozzátéve, hogy idén, a kulturális fővárosi cím jegyében, a ProTeszt Egyesület mellett nemcsak a városi és megyei önkormányzatok, kulturális intézetek, hanem a kiemelt év kulturális programjaiért felelős Temesvár 2023 Egyesület és a Identity Education civil szervezet is beszállt a szervezésbe. Dominic Fritz polgármester simogatja a magyar színház buksiját, amiért nem a múlba cementeződés útját, hanem a nyitást, a bátor döntéseket, a jelen releváns kérdéseinek felvetését választotta az identitás megőrzésére. Megszólal a gong, gördülhet is fel a függöny.

Mielőtt beülök a nyitó előadásra – a házigazda Csiky Gergely Színház legújabb előadásának premierjére –, átfutom a frissen nyomott programfüzetet. Jónevű társulatok, izgalmas témák, látványos jelenetképek – sokszínű a program a szó szoros értelmében is: a magyar, görög, német, szerb, olasz és más országokból érkezett előadások mellett a Fluid Views fesztivál előadásai is benne vannak, ezek kurátora az Identity Education.

A fülszöveg alapján ezek és a TESZT meghívott előadásai között is vannak rendkívülinek és csapnivalónak ígérkező produkciók. A huszonöt előadásból kilenc a nembináris, transz, queer és a fogalomtáramból (még) hiányzó, nemi identitást boncolgató témákkal foglalkozik; a fesztivál idei hívószava a fluid, ezért ez teljesen rendben van. De vajon miért éppen a TESZT az a fórum, ahol az Identity Education ekkora teret kap? Kézenfekvő lehetett az önkormányzat kultúrmenedzsment-csapatának, hogy ezt a terhet az etnikai kisebbség hátára pakolva bizonyítsa, hogy Európa kulturális fővárosaként nyitottabb már nem is lehetne.

Mert ugyan ki más vállalhatná fel ebben a városban a fluiditás elfogadtatását, mint (az öregedő, kortárs színházat egyre nehezebben emésztő) temesvári magyar közösség? Ez is politika – nyugtázom, és visszatérek a programhoz, mert a címében is provokatív, az európaiság kérdését boncolgató nyitóelőadás nagyon érdekel.

Már ideérkezésem előtt foglaltam jegyet a Hogyan legyünk jó európai polgárokra, de a műsorfüzetben már más címen bukkanok rá a Marco Augusto Chenevier rendezte, Darragh McLoughlin-nal és Alessia Pinto-val közösen írt produkcióra. Az új cím: A Nagy Hagyma. Az elmémnél fogva szíppant be az előadás: nem érzelemmel, hanem ésszel mérlegelek, amikor robothang utasítására szavazok arról, hogy támogatom vagy elutasítom a sorra beérkező és bemutatkozó jelölteknek a Nagy Hagymába történő felvételét – bár sejtelmem sincs arról, miért lenne jó ehhez a közösséghez tartozni.

A kérdésre az előadás végén sem kapok választ, de az már az első percekben világossá válik, hogy egy elhibázott szavazattal a halálba küldhetem a delikvenst. A robot tolmácsolja a játék(?)szabályokat: a Bizottság csak akkor engedélyezi a jelölt értékelését, ha az érvényes iratokkal rendelkezik; bizonyítja a Hatalom által elfogadott különleges képességeit, hiszen a jövőnket felügyelők szerint a Nagy Hagymában nincs helye hazugoknak, alkalmatlan vagy képzetlen állampolgároknak; és csak úgy léphet be az ismeretlen birodalomba, ha a Bizottság, azaz mi, a közönség tagjai fehér kártya felemelésével, egyhangúan mellette szavazunk, és senki nem tartózkodik. Együttérzést kelt a jelöltek kétségbeesett próbálkozása, ahogyan helyet kérnek a Nagy Hagymában, főként, hogy vélhetően ők sem tudják, mitől földi paradicsom a Hagyma. De hát csak jó lehet, ha kemény küzdelem árán lehet bekerülni. Vagy mégsem?

Még emlékszünk 2007-re, Románia felemelkedésének évére, amikor új dimenziók nyíltak meg az ország előtt azáltal, hogy felvételt nyert a magasabb rendűek kasztjába, az Európai Unióba. Valahogy így nézhettünk ki, mint ezek a jelöltek, amikor kétségbeesetten igyekeztünk bizonyítani, hogy megérdemeljük a belépést, hiszen minden előírásnak megfelelünk, sőt, „különleges” képességekkel is rendelkezünk – csak a válóságot kell kissé árnyalni.

Bevallom, egyetlen pillanatra (mint anno az unió nyugati társadalmaiban) előbújik belőlem a mizantróp: miért segítsek egy influenszernek, aki mértéktelen zabálással gyűjti a lájkokat? Az emberségem győz, menteni szeretném őt, akárcsak a szelleműzőt, a #followme-influenszert (Hegyi Kincső), a tehetségtelen bűvészeket (Czüvek Loránd, Tar Mónika), a mániákus takarítót (Lőrincz Rita), a lázadó tinédzsert (Vadász Bernadett), az alázatos félszeget, de még az agresszív feltörekvőt is. A két utóbbi közt lezajló meccs igazolni látszik az első benyomást.

A Nagy Hagyma egy orwelli világ, ahol, ha betartod a kis szabályokat, megszegheted a nagyokat.

Egy ilyen világban ki más lehetne a biztonsági szolgálat megbízottja, mint a minden parancs teljesítésére kész, alázatos figura (Erdős Bálint), aki készségesen kapcsolja rá a hazugságvizsgálót egykori sorstársaira. De csak addig van kiváltságos helyzetben, amíg fel nem bukkan a mindenre elszánt, agresszív jelölt (Mátyás Zsolt Imre), aki határozott gesztussal átveszi a végrehajtói szerepet a nála gyengébbtől, előre tudva, hogy a hatalom ezt akceptálja, elvégre ő sokkal alkalmasabb a feladatra.

Mi, nézők, akár egy valóságshow-ban, ki- vagy beszavazzuk a jelölteket. Bár senki nem tart fegyvert a fejünkhöz, szavazunk, próbáljuk bejuttatni a jelölteket az áhított világba, tudva, hogy az életüket kockáztatjuk. Az első szavazás után világossá válik (innentől még inkább spoiler), többről van szó, életről-halálról döntünk: az első vegyes szavazás után a Hatalom Hangja (Lajter Márkó Ernesztó) roppant unottan távozásra szólítja a jelöltet, majd eldördül az első pisztolylövés. Aztán a második, majd a harmadik. Közben a fásult hang folyamatosan mindenkitől követeli az érvényes iratokat, elvégre a jelöltek a Nagy Hagyma határát kívánják átlépni, és ugye, mi sem léphetünk be csak úgy, iratok nélkül a schengeni övezetbe.

Tudatosul bennem, hogy kényszerpályán vagyok, nem maradhatok ki a szavazásból, része vagyok a brutalitásnak... Milgam engedelmesség-kísérlete jut eszembe, amelyben átlagos embereket utasítottak arra, hogy halálos áramütéseket mérjenek a kísérletben részt vevő másik személyre, és azoknak több mint a fele meg is tette. Vajon meddig mennék el a sokk mértékével, mielőtt kiabálni kezdenék, hogy ki akarok szállni? Maradok a helyemen, és bűntudatból fakadó kétségbeesésemben feketével szavazok, hátha megérett már mindenkiben, hogy senkit nem érdemes bejuttatni a felsőbb kasztba, inkább próbáljuk visszaterelni őket a korábbi, elfogadhatónak tűnő életükbe. Csak öten-hatan gondolkodtunk hasonlóan, és bár fény gyúl a nézőtéren a szavazás ideje alatt, tehát akár össze is tudnánk hangolni a döntést, nem így történik: a szimpatikus lázadót is főbe lövetjük.

Eddig egyetlen jelöltet sem sikerül megmenteni. Képmutató önzőségünk miatt is engedelmeskedünk a parancsnak, és saját fejünk után szavazunk.

Mi, színházba járó, jól nevelt, magabiztos véleményformálók nem szorulunk arra, hogy konzultáljunk a (másokat érintő) döntéseinkről, mi jobban tudjuk, hogyan kell figyelni embertársainkra. Így ölünk nap mint nap. Nem fegyverrel, csak szemmel, szóval.

Amikor megjelenik a takarítónő személyében az utolsó reménység – akinek testi épségéért szó szerint aggódom, mert hatalmas létrájával úgy manőverezik, hogy bármikor agyonnyomhatja a vasdarab –, akkor fordul a kocka: lelepleződik a Hatalom Hangja, az óriáscsecsemő, aki mindvégig rózsaszínű babydollban, a paraván mögött ülve játszta élet és halál urát. Utolsó reménységünk egyetlen mozdulattal a ranglétra legalsó fokáról a csúcsra tör: a mikrofonnal együtt a hatalmat is magához ragadja, és határozott hangon utasítja a közbiztonság őrét, hogy tüntesse el az elődjét. Statisztákként asszisztálunk a hatalom átmentéséhez, megtapsoljuk magunkat, majd távozunk. Jöhet a következő jelölt. És a következő élmény.

A nyitóképen érdeklődők a fesztivál helyszíne, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előtt.

Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu