Hol volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy egy szigeten épült börtönkolónia tagjait szabadon eresztették. A kolóniát a Nagy Háború után alapították, a győztesek, a szabad európaiak és a szovjetek így értették a világégés utáni újjáépítést, szép új világ helyett Nagy Bezárás. Sok év elteltével a szovjetek nem bírták már élelmezni a rabokat, a börtönparancsnokság is megfáradt az állandó rekcumban. Az volt a feladat, hogy hitessék el a rabokkal, a kolónia az új földi mennyország, csak hát vezényszóra nem lehet közöset álmodni. Korbácsoltak, akasztgattak egy darabig a smasszerek, minden aljasságot kitaláltak, de a végén csak elegük lett a makacs rabokból, a gonoszkodásba is bele lehet fáradni. Így aztán egyik nap kinyitották a kapukat, mehet mindenki a szeme világába, morogta a börtönparancsnok a vodkás poharának, figyeljétek meg, a börtönparancsnokok legjobb barátja mindig egy pohár.
Csónakra szálltak a rabok, mindenki abba a ladikba, amivel évtizedek előtt hozták. A lengyeleknek például elég tisztességes hajójuk volt, takra indult. A románok viszont gyanakodva nézték a székelyeket, nehogy a bicskájukkal kilikasszák az amúgy is ingatag hajótestet. Ugyanis addig-addig gazsuláltak ezek a románok, hogy már a Nagy Bezárás előtt nekik adták a magyarok mellvédjét, benne a székely-magyarokkal, úgy is nézett ki a román hajó, mint amit több darabból tákoltak össze.
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút – és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet – és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
Most is vigyorogva hahóztak egyet, sok vihart kibírt már Szent István bárkája, darabokban is összetartja őket az, hogy magyarok, mondták, oszt’ nekiálltak evezni.
Nekifeszültek a kolónia lakói a nyílt tengernek. Felszabadult népség vidámkodott, csapkodták az evezőkkel a hullámokat, ingből-gatyából varrtak vitorlát, de még el sem hagyták a partmenti vizeket, máris találkoztak a szabad európai flottával.
Nem mondom, mutatós hajókból állt ez a flotta, csorgott is a nyáluk a frissen szabadult raboknak. A szabad európaiak viszont gyanakodva nézegették ezt a nyálcsorgató népséget, láttad, milyen koszos a körmük, sutyorogtak egymás között, az se biztos, hogy tudnak késsel-villával enni, morogta az elsőtiszt a kapitánynak, aki a felszabadult rabok elöljáróit hívta éppen vacsorára. Romlott ételhez nem is kell eszcájg, vonta meg a vállát a kapitány, azzal a hajóraktárakból minden lejárt szavatosságú élelmet áthordatott a volt barakklakóknak, akik ezért is hálásak voltak, naná, még mindig jobb volt a megkocsonyásodott babkonzerv, mint a csirkelábbal bolondított forró víz. És mivel az ingükből-gatyájukból vitorlákat varrtak, hát megköszönték a szabad európaiak levetett ruháit is, a szabad európaiak meg jó embernek érezhették magukat és vehettek új ruhákat, ha már a szekrényben ennyi hely felszabadult.
A vacsorán a kapitány a következő ajánlatot tette a barakklakóknak: beszolgáltatnak minden felhasználható nyersanyagot az ingből-gatyából varrt vitorláktól a még nem korhadt padlódeszkán át a keményfából faragott evezőkig, cserébe a flotta brüsszeli kikötőbe vontatja a barakklakókat. Addig is adnak egy kis bérmunkát, hogy ne unatkozzanak a vontatás ideje alatt, valamint megengedik, hogy lányaik, fiaik a szép hajókon dolgozzanak. És majd egyszer nekik is lehet ilyen szép hajójuk, kacsintott a kapitány, van egy távoli kikötő, ahová majd mindenki eljut, na, ott aztán mindent megkapnak, aszongyák, hogy ott együtt legel az oroszlán a báránnyal, lelkesedett az elsőtiszt is.
A magyar vezető erre felkapta a fejét, hogy azért azzal a legelő oroszlánnal csak óvatosan, mondta, mert nálunkfelé úgy tartják, hogy kutyából nem lesz szalonna. A többiek nem értették, a magyarok mindig ilyen kacifántos szólásokkal jönnek, de nem is akarták a magyar zoológiát megfejteni, szemük látását elhomályosította Utópia délibábja.
Ez is milyen név, morogtak a magyarok, utó pia, még egy kis kedvcsináló pálinka se jut a meló előtt, a magyarok se értették a szabad európaiak nyelvét, nem is csoda, a szabad európaiak szabadon bántak a nyelvvel is, egyik nap ezt értették egy szó alatt, a másik nap amazt.
Nehezen értek el a brüsszeli kikötőbe. Néha a volt barakklakók felhorgadtak, hogy mehetnének esetleg gyorsabban is, de mit volt mit tenni, az ingből-gatyából varrt vitorla és a keményfából faragott evező a szép hajókra került, a vontatókötél jobbik vége ugyancsak a szabad európaiak kezében, hát nagyon nem ugrálhattak. A brüsszeli kikötőben viszont már nagy volt a tumultus, mert mire a barakklakókat elvontatták volna odáig, addig a fényes tekintetű brüsszeli nagyurak kitalálták, hogy nem ők mennek Utópiába, hanem Utópiát hozzák Brüsszelbe.
Itt tartunk most. Külön hajókon szállítják a legelő oroszlánokat, a kikötőparancsnokság fölött vidáman leng a szivárványszínű zászló, a régi templomok harangjait leszerelték, ne kolompoljanak bele, amikor imára hív a müezzin.
A volt barakklakók ladikjaikon a brüsszeli kikötőben ringatóznak, várják, hogy a kikötőparancsnokság napi szinten kiossza a fejadagokat. A románok gyanakodva nézik a székelyeket, hogy a bicskájukkal nehogy kilikasszák a hajójukat, a takra induló lengyelek viszont épp leszerelik az árbócokat. A magyarok készülnek az újabb szerelemprojektre, saját vásznat szőnek, hogy abból inget-gatyát tudjanak varrni, ami vitorlának is jó lesz, ha úgy hozza a helyzet, márpedig a helyzet egyre inkább hasonlít a börtönidőkre, a szabad európaiak kezdtek megszovjetesedni. Mások a hajójukat javítgatják, evezőlapátokat faragnak. És érdekes módon mindenki fegyverzetet szerel fel, mert igazuk lehet a magyaroknak, a legelő oroszlán tényleg gyanús.
A bárányok meg csak hallgatnak, nézik és nem értik, hogy miért viszik el előlük a füvet az oroszlánoknak. Tudják, hogy attól az oroszlánok csak éhesebbek lesznek, és hogy a húsevőknek a szénáról egy dolog jut eszükbe: a növényevő, ami húsból van.
A képen Szabó Ottó: Szabadon és mégsem (részlet)
