A gyerekkor mindenki életében meghatározó. Az ön életét, szemléletmódját hogyan alakították a gyermekkorban szerzett élmények?
Igen, az meghatározó. Ezért hajlamosak is vagyunk a kudarcainkat, sikertelenségünket, inkompetenciánkat, tehetségtelenségünket, műveletlenségünket, bűneinket a gyerekkorunkra fogni. Nekem nem volt éppen habos torta a gyerekkorom, ezért aztán remek bűnbak lehetett. Egy darabig hivatkoztam is rá, főleg magam előtt; felmentettem magamat, de egy idő után már ciki, úgyhogy elhagytam. Helyette inkább a jelent és a környezetet, vagyis másokat hibáztattam. Hogy nincs idő, pénz, lehetőség stb. Tehát a nehéz gyerekkorom és főleg önmagam helyett már a nehéz felnőttkoromat okoltam. De most már ezt sem teszem. A nagyobb korban az a jó, hogy már reálisabban mérem fel, mennyi az én saram, és mennyi az ellenszélé. És már tudom, hogy az ellenszél a pálya tartozéka. És aki nálam sikeresebb, sőt értékesebb dolgokat tett le az asztalra – a kettő között nincs összefüggés –, nyilván az is ellenszélben dolgozott. Úgyhogy ne is beszéljünk a gyerekkoromról, vagy csak annyit mondok, hogy megerősített. Például kifejezetten nagy előny, hogy az ember nem tulajdonít önmagának túl nagy jelentőséget, és például nem kell végigélnie egy életet boldogtalanul, teszem azt áruházi osztályvezetőként vagy pénztárosként, abban a hitben, hogy híres és gazdag, Pulitzer-díjas újságíró is lehetne, ahogy azt gyerekkorában megbeszélte a szüleivel, akik azt mondták neki, hogy az lehet, ami csak lenni akar. Fordítva sokkal jobb.
Hogyan emlékszik vissza: gyerekként kereste a kiutakat, talált menekülési stratégiát, hogy megküzdjön a családjában bekövetkező drámai fordulatokkal?
Gyerekként nem éreztem ezeket drámai fordulatoknak: azt hittem, ilyen az élet, ezt kell élni. Ha éreztem is, hogy valami nincs rendjén, a kiút megtalálását a felnőttekre bíztam, az ő dolguknak éreztem. Behúzódtam egy biztonságosnak, derűsnek tűnő zugba, és azok a könyvek, a regények voltak. Szerencsés korban éltem: már voltak regények, még nem volt internet. Ez nyilván predesztinált valamire, és mutatott egyfajta utat. Amire aztán csak jóval később léptem rá.
Egy gyermek mindent megbocsát?
Egy gyermek azt se tudja, hogy bántják. Mondom, azt hiszi, ez az élet, hiszen nem élt még máshogy. Éppen ez a veszélyes benne: hogy a bántás nyomán ő is kegyetlenné válik, mert azt érzékeli a túlélés eszközének, tekinti tananyagnak. És ez még nem gyűlölet. Legkorábban kamaszkorban jövünk rá, hogy bántás, sérelem ért. Vagyis a csapást valójában akkor szenvedjük el, vagy legalábbis akkor értelmezzük csapásként. Már szinte a felnőttkor küszöbén. Vagyis egy gyermek nem bocsáthat meg, hisz még nem is tanult meg haragudni, pláne gyűlölni. Úgy igazán nem. Ezek felnőttkori érzések, ahogy az őszinte megbocsátás is. Nemigen lehet másképp. Legalábbis én… Még csak nem is kamaszkoromban, hanem már felnőttként tudatosult bennem a zűrös gyerekkorom. Akkor meg már hülyeség lett volna elkezdeni haragudni miatta, nem igaz? Csak magamat mérgeztem volna vele, ahogy egyébként minden haraggal, gyűlölettel így van. Régi mondás, hogy ha gyűlölsz, az olyan, mintha valakit meg akarnál ölni, de magad veszed be a mérget.
Magától értetődően alakult az írói pályája?
Ó, dehogy. Véletlenül alakult így. Bár ettől még lehet magától értetődő. Tulajdonképpen igen, csak sokáig kitértem előle. De egész életemben meséltem, sztoriztam; igaz, ezt sokan tesszük. De sosem gondoltam, hogy az írókéihoz fogható képességeim lennének. Legalábbis azokéihoz, akiknek a könyvei tetszettek. Erről ma sem vagyok meggyőződve: erős kétségeim vannak a munkáimmal kapcsolatban. De nem rugózom már rajta, végül is nem az én dolgom eldönteni. Ha valakinek folyton azon kattog az agya, hogy ezt meg azt hogyan lehetne jól elmesélni akár regényben, akár dalban, ettől még az illető nem feltétlenül jó író, de azt mondhatjuk, hogy hajlamos íróvá válni. Sajnos. Na, én is ilyen lettem végül, de talán csak annyi történetet láttam, hallottam, hogy… Muszáj néha kiönteni a kukát.
A személyes tapasztalat formálta az írói karakterét?
Mi más? Amit mástól olvasunk, hallunk, látunk, az is formál. De a személyes tapasztalat az első számú alapanyag. Egyrészt az van kéznél, tehát azzal dolgozunk. Másrészt csak azáltal lehetünk valamennyire egyediek, felismerhetők. Ez az, amit csakis mi írhatunk meg. Különben csak szócsövek leszünk, és alighanem unalmasak is, mert nem igazán érezzük át, hogy miről beszélünk, hisz valami mást fogalmazunk újra. De tudnunk kell, hogy amit írunk, vagyis gondolunk, azt már emberek milliárdjai gondolták-érezték előttünk. Mi csak lejegyezzük. Íródeákként. Az az író, aki úgy gondolja, hogy újat tud mondani az embereknek úgy általában, semmit sem tud az emberekről. Csak a forma lehet újdonság, friss: vagyis a stílusunk, az eszközeink… a személyiségünk. Igazából az maga az irodalom. A változatosságban, a másságban gyönyörködünk, amikor tetszik valami. Az nagyon ritka, hogy rácsodálkozunk egy-egy újszerűnek tűnő gondolatra, megfogalmazott érzésre. Sokkal gyakrabban abban leljük örömünket, hogy egy letisztázott írásban felismerjük a saját, esetleg kicsit zavaros gondolatainkat. Bólintunk – „Igen, ez már nekem is eszembe jutott, de milyen jól fogalmazza meg a csávó” –, és jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül a gondolatunkkal. Ez is azt jelzi, hogy együvé tartozunk, illetve tartozunk valahova.
Több könyvében közvetett téma a Kádár-rendszer időszaka. Mit gondol, megfelelően foglalkozunk a korszak feldolgozásával, vagy a munka oroszlánrésze még hátra van?
A feldolgozás megértést és magyarázatot jelent. Márpedig mi, magyarok most alapvetően két malomban őrlünk. Talán mindig is kettőben őröltünk, sőt háromban-négyben. A lényeg, hogy a Kádár-rendszert – ahogy a korábbi Horthy-rendszert, a Tanácsköztársaságot és a fehér ellenforradalmat, a még korábbi Kossuth–Széchenyi-ellentétet vagy bármit – nem egyformán látjuk, s így nem is egyformán dolgozzuk fel. És ahogy mások ítélik meg, arra azt mondjuk, hogy nem megfelelően foglalkoznak a korszakkal, mert az a megfelelő, ahogy mi foglalkozunk vele. Nem tudom, történészi szempontból hogyan állunk. Én regényíró vagyok, és valójában nem a történelmi érát dolgozom fel, amiben a mesém játszódik, hanem a benne élő emberek érzéseit. Vagyis azt, hogy mit éreznék, ha egy olyan – általam olyannak tudott – világban élnék. Mit éreznék, ha ölnöm kellene, ha engem akarnának megölni; milyen, ha szeretnek, ha nem szeretnek, milyen lenne, ha választanom kéne, hogy a gyilkosok vagy áldozatok oldalára állok… Mindehhez, ami az érzéseimet illeti, csak a saját életem anyaga áll rendelkezésre. Ezért jó, ha az ember sok mindent megél. Például hála istennek nem voltam háborúban, soha ne legyen senki, de megéltem, hogy a közvetlen közelemben bomba robban, vagy hogy egy lövészárokban repeszek elől kell elbújnom. Ez egy író számára szerencse. Mondjuk ezeket pont nem írtam meg soha, de nem ez a lényeg, hanem hogy viszonyítani tud az ember, ha például háborúról ír. Fázni, éhezni, halálosan fáradtan gyalogolni az éjszakai országúton; kisemmizve, megalázva, megverve lenni, az is ajándék. Egy író nyugodtan mondhatja ilyenkor, amit egy szerzetes:
„Köszönöm, Uram, hogy próbára tettél.”
De visszatérve a történelemre: abban sem tudunk teljes mértékben megegyezni, kik voltak gyilkosok, és ki áldozatok. És mivel a jelent is többféleképpen ítéljük meg, egy regényírónak olyan szereplőket is alkotnia kell, akik homlokegyenest az ellenkezőjét gondolják, hiszik, mint ő. Sőt kicsit meg is kell értenie ezeket a szereplőit. Mindenkinek írnia kéne egy regényt, hogy ezt gyakorolja. Főleg nekünk, magyaroknak, akik már nagyon kezdjük elfelejteni, mit jelent nemzethez tartozni, vagyis a társadalom tagjának lenni, kiállni egymásért, felvállalni egymás bűneit és sikereit, honfitársnak tekinteni azt is, aki máshogy gondolkozik, talán maga is tagadja ezt a közösséget. Szóval nemzetnek lenni, nem csupán lakosságnak. De nem muszáj regényt írni: lehet dalt, verset is. Vagy megfesteni egy képen. Eltáncolni. Megmutatni a családnak, a barátoknak. Hatalmas élmény. Csak ne akarjuk Adyval, József Attilával, Petőfivel egy polcra tenni, amit alkottunk, és akkor hatalmas élmény is marad. Ez a lényeg, és akkor előbb-utóbb minden feldolgozódik, elsimul. Vagy így, vagy úgy.
Nosztalgiával tekint vissza a ’80-as évekre? Van, amit átmentene abból a korszakból?
A nosztalgia az út vége (ahogy Ferenczi Gyuri vállán áll), ezért kerülöm. A Ferenczi Gyurit. Dehogyis, csak viccelek. A nosztalgiát. De biztosan bennem is van némi szentimentalizmus az ifjúságommal kapcsolatban. Milan Kundera főhősének mindig megbizsereg a szíve, ha meglát egy horogkeresztet, mert az ifjúságát idézi fel. Nekünk a vörös csillag jutott. Mit is mentenék át? A Vadászat lemezt a Hobótól, a Loksit az LGT-től, a Megáll az idő című filmet, sőt úgy általában a filmgyártást. A Balaton szabad partjait. Az üveges üdítőket és az üvegvisszaváltókat. A csakis papírba csomagolt felvágottat. Az édességboltok kávé- és nápolyiillatát. A lacikonyhákat. A csúszópénzért elkótyavetyélt cukorgyárainkat a tönkretett tejiparunkkal együtt. Azért mondom ezt, mert etalontörténet az elbaltázott rendszerváltásunkról. Aztán a szilikonmentes fotómodelleket és színésznőket. Az egypártrendszerrel szembeni viszonylagos egységet egypártrendszer nélkül. Ez oximoron? Kicsit az. Az össznépi vágyódást a Nyugat játékszerei után: dobozos sör, demokrácia, Levi's farmer, jogegyenlőség, Adidas cipő, emberi jogok és méltóság. Jó volt vágyakozni, álmodozni, mert reményt adott. És megtanulhattuk, hogy dobozos sör, Levi's farmer és Adidas cipő tényleg létezik.
2022-ben jelent meg Kalef című regényének harmadik kiadása. Hogyan látja, miért ez a nagy érdeklődés?
Azt mondják, elég jól sikerült. De erre nem igazán tudok válaszolni, hisz számtalan remek alkotás van, ami nem jut el széles közönséghez. És számtalan pocsék, ami eljut. Az utóbbiakra bizonyos potentátok szintén azt mondják, hogy jól sikerültek. Szóval nem tudom. Talán jó a címe, mert a máig sokakat érdeklő hatvanas években, vagyis a kultikus beatkorszakban volt a Moszkva tér beceneve. Na és persze a komcsi rendszerről és annak disznóságáról szól, ami a mai napig megoszt bennünket. Tulajdonképpen benne van a két nagy világrend és ideológia örökös súrlódása, ütközése, és sajnos mi, átlagemberek is ennek mentén rendezzük be az életünket, ennek mentén alakulnak újjá a kulturális és társadalmi viszonyok. Mindkét oldalon túltolva, hogy aztán kényelmesen acsarkodhassunk egymásra a kanapéinkon ülve, laptopokkal az ölünkben. Szóval a téma talán betalált ebbe a neurotikus, skizofrén, társadalmilag gyűlölködő közegbe. Talán sokan keresnek önigazolást egy-egy műben, ahogy egy-egy személyben is, és némelyik alkalmasabbnak tűnik rá. Úgy látom, mindkét oldal úgy méri az idoljait, hogy politikailag egyetért-e velük. Például ha egy író, egy pszichológus, egy színész felvállaltan libsi, akkor a magát liberálisnak valló közönség szerint hatalmas fazon, hatalmas elme, s óriás a szakmájában. Ugyanez történik a konzervatív oldalon is. Így aztán országosan menetelhet a középszerűség, a tehetségtelenség. Menetel is. Engem politikailag elég nehéz definiálni (ez olykor nem akadályozza meg, hogy megtegyék), de azt hiszem, a Kalef – a minőségétől függetlenül – egy kicsit erre a vonatra került fel. Szerencsére azért sokan regényként olvassák.
A Kalef 2019-ben megjelent lengyelül. Érkezett visszajelzés arról, hogyan fogadták az ottani olvasók? Felfedezhető közös mintázat a két nemzet fiataljainak ellenállása között?
Fogalmam sincs, az ottani kiadó semmilyen tájékoztatást nem nyújtott, és a hasonló kérdéseket megfogalmazó leveleimre sem válaszolt. Most készülök újra megkeresni őket. Ami a második kérdést illeti: igen, az akkori lengyel és magyar fiatalok hatalomhoz, világhoz való viszonya hasonló volt, hiszen hasonló diktatúrában, hiánygazdaságban éltek, a kulturális mezőnek ugyanazon a tengelyén. Akkor a fiatalság kultúráját elsősorban a beatzene uralta, az pedig Nyugatról, még pontosabban az angolszász vidékről, vagyis Amerikából és Angliából érkezett. Vörös útlevelet nem volt annyira nehéz szerezni, mint kéket, így Lengyelország és Magyarország között átjárás volt Csehszlovákián át, a fiatalok meg szeretnek menni. Mentek is a vasfüggöny mentén, mint üvegfalak közé zárt hangyák, vitték az Amo szappant, a nejlonharisnyát, hozták a vodkát, és hát Varsóban Rolling Stones-koncert volt, kérem szépen. Ne misztifikáljuk túl a fiatalok politikai lázadását: a fiatalok lázadása általános; minden ellen irányul, ami az idősebbekhez kötődik, s az évekkel el is múlik. A fiatalok között arányaiban pont annyi a valódi ellenálló, gondolkodó, mint a felnőttek körében. Csak őket még könnyebb tömegesen rávenni a forradalomra, mert az is egy buli. És persze a fiatalok aktívak, az aktivitáshoz pedig tér kell és szabad mozgás, így nehezebben tűrik a korlátokat, még az amúgy született nyárspolgárok is. Ez így igaz.
A mai fiatalok mit tanulhatnának a kalefosoktól?
Igazán élni. Ezt nem lózungként mondom: apám révén sokukat volt alkalmam megismerni, illetve már fiatalon is ismertem őket. Szenvedélyesen éltek, de persze akkor a világnak volt jobban a fókuszában maga az élet. A valódi élet. Ahogy még az én fiatalságomban is, hála istennek. Manapság mintha nem az élet lenne a fontos, hanem az életről készített felvételek és a mutogatásuk. Márpedig a megfigyelő megváltoztatja a megfigyelés tárgyát, mint tudjuk. Vagyis a kamera és a közlés lehetősége mássá tesz bennünket. Elvon az élettől, a világtól, és egy másikba, egy virtuálisba húz be, ahol aztán mások szintén hamis életét, az arról készített felvételeket bámuljuk. A kalefosok – és persze az előttük járók is – kimentek a folyó- vagy a tópartra, belelógatták a lábukat a vízbe, csavarogtak az országutakon, cetliken hagytak egymásnak üzenetet az ajtókon, fülkéből telefonáltak, és ha kedden azt mondták, pénteken itt és ekkor, akkor mindenki tuti biztos volt benne, hogy úgy lesz.
Egyébként a nyolcvanas évek nagyon hasonlatosak voltak a hatvanasokhoz, legalábbis itt, keleten. Pont amikor a Kalefot írtam, akkor jöttem rá. A képernyőnek viszont nincs szaga. Az csak egy kép, ami jól utánozza valakinek az arcát, a hangszóró meg a hangját. De valójában nem őt látod, nem őt hallod. Nem vagy együtt vele. Márpedig ma a képernyő az élet jelentős szelete. Nem mondom, hogy a kalefosok különbek voltak, mint a mai fiatalok, mert dehogyis. Az ő életüket ugyanúgy megváltoztatta volna ez a szagtalan világ. Szerencséjük volt, ők még megúszták. A maiaknak azt a szerencsét kell elirigyelni és eltanulni, vagyis felismerni, hogy mit vesz el tőlük ez a szarság, amiről a forgalmazók azt hazudják, hogy ad nekik. És nemet mondani rá. Kösz, nem kérjük. Jó, hát tudom, hogy ez nem így megy, csak úgy agyalok. Egyébként ezt mindig a fiatalokkal kapcsolatban mondjuk el, miközben mi pontosan ugyanúgy beszívjuk a dolgot, és ugyanúgy rontjuk el vele az életünket.
Alkotóként hogyan kezd neki a munkának? Minden írói vállalkozását nagy gyűjtőmunka előzi meg?
Inkább menet közben intézem azt is. De az első nagyregényem, a Jancsiszög nem igényelt ilyesmit, mivel a saját életem idején játszódik. A Kalefhez már kicsit utána kellett néznem dolgoknak, de nagyjából képben voltam ott is. A harmadik részhez meg, a Háború se békéhez, amit most írok, sokkal többet kell olvasnom, mint amennyit írok. Persze, mert visszafelé haladok az időben: ez már a nagyszüleim korszaka; arról tudok legkevesebbet, ami a részleteket illeti. De nálam, mivel regényíró vagyok, a történet van a középpontban. Mint mondtam, a történelem csak díszlet számomra. Csak annyiban igyekszem ábrázolni, hogy el tudjam benne helyezni az embert, és helyenként persze emberi motivációkon, gyarlóságokon és erényeken, célokon keresztül érteni és értetni meg a történelmi eseményeket. De ezt is inkább az olvasóra bízom. Mármint ráhagyom, talál-e összefüggést az emberi természet és a történelem alakulása között.
Hogy is mondjam? Például az augusztusi tűzijáték árából mondjuk rendbe lehet hozni egy csupa kátyú utcát. Vagyis valami értelmesre költünk, hosszú távra, nem pedig egy félórás lövöldözésre, ami miatt elpusztul kábé tízezer madár. Na, de hány ember lakik abban az utcában? Hogy a szájbarágós didaxist erőltessem, úgy kérdezem: hány szavazó? Mondjuk, háromezer. Na, és hányan bámulják áhítatos rajongással a tűzijátékot? Mondjuk egymillióan. Akkor melyiket választja a politika? Hát persze. Nem azért, mert több ember kedvére akar tenni, hanem mert hatalmon akar maradni. És most jön a lényeg: valójában kin múlik ez? Nem, nem a politikán, az csak alkalmazkodik. Azon az egymillió száját tátó szavazón múlik, vagyis rajtunk. És melyik kormány szüntette be a tűzijátékot? Egyik se. Pont a mi igényeink szerint. Elkalandoztam, bocs.
A zenész segíti a prózaírót?
Nem. Az embert segíti. De ha úgy kérdezed, van-e átjárás a munkafolyamatban, én úgy érzem, hogy van. Az én zenészségem leginkább dalszerzést jelent. Azon belül is a szövegírás kap nagyobb hangsúlyt, vagyis ugyanazt a vénámat használom, mint a prózaírásban. A dalszövegeim tulajdonképpen rímes prózák. Ez alkati kérdés. Nem csak azért nem vagyok költő, mert a dal formailag jóval nagyobb szabadságot enged. Tudok verset írni, de egyrészt nem olyan jót, mint amilyet szeretnék, másrészt a lelki beállítottságom nem költői. Hanem a szó átvitt értelmében is prózai. Nekem a világ az, ami. Ízek, szagok, fény. Nap, víz, erdő, állatok. Ember. Étel, ital, szerelem. Imádom egyébként úgy, ahogy van, kivéve az ember baromságait. Talán többet agyalok a dolgok mögöttesén, mint egy parkolási ellenőr vagy egy politikus vagy egy VVxy, de annyit biztos nem, mint egy valódi költő. A dal való nekem. Tudod, a blues arról szól, hogy elhagyott a csajom. A country meg arról, hogy a csajomnak nagy melle van. De csak viccelek: valóban a dalaim is valamivel többet mondanak, mint amennyi a műfajban megszokott.
A következő időszak tervei közül mit emelne ki?
Elsősorban a Háború se béke című regényemet és a Vanegut zenekarral elkészítendő új nagylemezemet. Az elmúlt időszakból pedig… Elsősorban Háború se béke című regényemet, amit vagy három-négy éve írok, valamint És így tovább, és így tovább című, majdnem egyedül készített zenei-irodalmi albumomat, amit meglepően nagy érdeklődés és vásárlási kedv övez. Amit nagyon köszönök a tisztelt fogyasztóknak. Tudtam én, hogy ebben lesz a nagy pénz
Fotók: Onda Péter
