Ez egy abszurd világ

Nem tudom, egy arcon hányféle mélység látható. A klasszikus szociofotó meglátja és felmutatja tárgyán a kor lenyomatát, a sors jeleit, a kép mint önálló narráció is működik. Szilágyi Lenke fényképezőgépe ezeken túl újabb rétegeket is feltár, belemegy az értelmezés szférájába. Látom, ahogyan felizzik az öregasszony szemében az öntudat egyik utolsó szikrája, ahogyan a vonásai egy másik, elviselhetőbb életet hazudnak össze, mint amit kapott. Halász Péter keskenyre aszott, fegyelmezett arcában csillagként ég a szeme, most is játszik, mint egészen a haláláig minden pillanatban. A Baltazár Színház három fogyatékos művésznője finoman hajol egymásra, a múlt századi zsánerkép kemény fényekben fogalmazódik újra, a klasszikusan kiegyensúlyozott kompozíció éppen az ábrázolt tárgyában borul föl, a három fáradt színész nyugodtan pihenő csoportképe brutális pontossággal átértelmezi a harmónia fogalmát.

Barátok és ismerősök, a pesti élet felismerhető figurái és helyzetei kínálják az anyagot, szerelmespár és testvérek, táncoló nő, ködös tekintetű hajléktalan. A téma, a hordozó anyag nem is fontos, csak ami megjelenik ezen az emberi anyagból készült képernyőn. Pedig nem tesz rá mást, mint ami úgyis ott van. Szilágyi nem trükköz, nem manipulálja a képet, mutatja, ahogy látja. Így lesz látható az időtlen lét a múló emberi arcvonásokon, így kap látható formát egy emberi viszony, egy belső elköteleződés, látom a szerelmesek arcán a kapcsolat majdani kihűlését is. Látom a fehér szemöldökű kamaszfiún, hogyan fog felülkerekedni agresszív környezetén, hogyan tűri, aztán hogyan fogja megtorolni a bántásokat, amit azért fog kapni, mert ő más. Itt valahogy mindenki más. Még a színes fotográfiákon is, a Cinetrip vagy a West Balkán névtelen kavalkádjában, a világvégi színtobzódásokban, ahol az arcokat homályos színréteg fedi. Ezek a képek föl- és kiemelnek, visszaadják az egyediséget minden apró részletnek. Fordítva működnek, mint az állandóan támadó képözön, és ez lenyűgöz, megnyugtat, helyre tesz, csöndet teremt.