„Ez nem bizonyíték, Simon” – Szöllősi Mátyás Simon Péter című regényéről

Szöllősi Mátyás még negyvenéves sincs, de már fotós és irodalmi körökben is jól cseng a neve. Munkáit számos módon ismerték el: jutalmazták Mozgó Világ nívódíjjal, Margó és Látó díjjal, részesült Örkény István drámaírói ösztöndíjban, NKA alkotói, Móricz Zsigmond irodalmi, MMA alkotói és Térey János alkotói ösztöndíjban, valamint több alkalommal lett dobogós sajtófotó-pályázatokon. Versei, elbeszélései és fotóalbuma után 2018-ban első regényét is kezünkbe vehettük: megjelent a Simon Péter.

Gyónásregény. Nem hiszem, hogy létezik ilyen műfaj; a terminus technicust én találtam ki, miután befejeztem az olvasást.

A regény elején és végén ugyanis egy-egy gyónásnak lehetünk tanúi. Az elején egy apa gyónja meg valahai hűtlenségét és titokban született gyermeke létezését régen látott fiának, Simonnak. A regény végén ugyanez a Simon egy tüntetésen az emelvényről nyilvánosan meggyónja, hogy halálba segítette hosszan szenvedő, gyógyíthatatlan beteg feleségét.

A két gyónás között hosszas, álomszerű utazás zajlik. Minden homályos, a körvonalak elmosódottak, az érzékek tompák, az emlékezet hűtlenül cserben hagy. Nem látunk, mert mindig rossz a világítás a folyosón, vagy mert jégvirágos az észak felé zötykölődő vonat ablaka, vagy mert recés üveget raktak az ajtókeretbe, vagy mert egy vélhetően vak nő nem kapcsolta fel a villanyt, vagy mert köd ereszkedett a téli tájra – esetleg épp ellenkezőleg: mert éles fény vakít el bennünket. Nem hallunk igazán tisztán, elmerülünk a gondolatainkban, többször kell szólnia a kalauznak; vagy külföldiekkel érintkezünk, akiknek nem értjük a nyelvét. Máskor pedig egyszerűen nem áll össze a szavak értelme. És gondolkodni sem bírunk, mert sapka van a fejünkön, és izzad a homlokunk. Mármint nem mi, olvasók, hanem a főhős, Simon diakónus, akiről az elbeszélő mesél.

Az álomszerű utazás azonban nagyon is valóságos, hétköznapi, ugyanakkor történelmi helyzetből indul el, és oda is érkezik vissza: a keret a 2015-ös menekültválság, amikor a fővárosban, a Keleti pályaudvar aluljárójában táboroztak, akik elhagyni kényszerültek hazájukat, és arra vártak, hogy továbbutazhassanak nyugatra.

Mi hát a Simon Péter témája? A gyónásokat említettem, adja hát magát a válasz, hogy biztosan a bűn és a megbocsátás, a feloldozás lehetősége – annál is inkább, mert a címről, a címet adó Simon Péter névről és a főhős krisztusi életkoráról is erre asszociálunk. Vagy inkább a jézusi imperatívusz került a fókuszba a menekültek révén, amely szerint adjunk enni az éhezőknek, inni a szomjazóknak, fogadjuk be az otthontalanokat, ápoljuk a betegeket és látogassuk meg a foglyokat? Vagy az, hogy nincs is olyan nagy különbség ember és ember között? Hogy a menekültek és mi jobban hasonlítunk egymásra, mint hinnénk? Igen, mindezek határozottan megjelennek a történetben.

Ám van ott még valami, ami miatt bizonyos olvasók megkérdőjelezik, hogy egyáltalán regénnyel van-e dolgunk. Merthogy szerintük inkább példázattal, tanító szándékkal megírt történettel.

Annyiban igazuk van, hogy a mű a legkülönösebb atmoszférájú részeknél elveszti regényszerűségét. Az alakok – a titokzatos figura, aki azt állítja, Simont csak ő találta ki, és akivel a „szabad akarat versus Teremtő” kérdését taglalják, valamint a vélhetően vak nő, akinek hihetetlen módon jut be a lakásába – egyáltalán nem emberszerűek. Mintha metaforákkal lenne dolgunk, vagy csupán gondolati, egydimenziós ideákkal, nem emberekkel. A mű esztétikai tétjének helyét pedig elfoglalja valami más: hol erkölcsi, hol spirituális tartalom – talán épp ezért hasonlíthatják Simont egy-egy kritikában Dosztojevszkij figuráihoz.

Nem fogom a történetet elszpojlerezni; távol áll tőlem, hogy megrontsam a felfedezés örömét. Inkább csak egy asszociációmat mesélem el – így talán még jobban is illeszkedem ehhez a valóban különös szöveghez, ami a Simon Péter. A könyv elolvasása és a gyónásregény terminus kitalálása után a középkori teológusra és filozófusra, Eckhart mesterre gondoltam. Az egyik szentbeszédének részlete jutott eszembe, nevezetesen ez: „Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz.” De előtte is, utána is számtalan misztikus megfogalmazta ugyanezt a gondolatot (ráadásul Aquinói Szent Tamás úgy tartotta, ha valami igaz, mindegy, ki mondta: a Szentlélektől jött – ennyit a szerzői jogokról). Gondoljunk csak például Ávilai Szent Terézre, aki a belső várkastély legbelsejébe jutva szintén azt írja, hogy a lelkét mintha valahogyan kétfelé osztották volna. Vagyis általános misztikus tapasztalat az, hogy a kis énünk, amellyel a hétköznapokban azonosítjuk magunkat, és amelyhez a nevünket is kapcsoljuk – Szöllősinél is hangsúlyt kapnak a nevek – egyáltalán nem a lényünk legközepe és leglényege. A lényeg a nagyobb, az igazi Én, akivel való azonosságunkat hivatottak vagyunk felismerni. És hogy miért ez jutott eszembe a Simon Péterről, arra a kedves olvasók azonnal rá fognak jönni, amint végeztek vele.

Jól rímel a fenti gondolatra a könyv borítója is, amit Tabák Miklós tervezett. A fotót maga az író készítette Jozef Suchoža installációjáról: első pillantásra azt hihetnénk, egyforma esőköpenyekbe bújt emberek nagy csoportját látjuk, és csak a másodikra vesszük észre, hogy az esőköpenyekben nincs senki, üres héjakként álldogálnak.

A könyvet jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek, aki izgalmasnak találja a spirituális, misztikus kérdéseket.

Az olvasáshoz a regény alábbi – szerintem talán a legerősebb – részletével igyekszem kedvet csinálni:

„ – Meddig tart szerinted az út, ha nem a jégen megyek?

– Három-négy óra – mondta a fiú.

Simon látta, hogy a kölyök közben mereven a tavat figyeli, mintha keresne rajta valakit vagy valamit.

– Értem. És ha átvágok, úgy mennyi?

– Talán a fele. De nem tudom biztosan, mert a fagyott felszínen nehéz egyenletes tempót menni, néhol annyira csúszik. A bizonytalanság is ott van, amit az ember akkor érez, ha már nem látja maga mögött a partot, mikor hátrafordul. Mivel nagy a tó, a túloldal sem látszik jól, főleg az ilyen alattomos ködben, amilyen most is ráterül. És ott vannak az áttetsző részek, ahol lent tiszta a víz, és maga a jégréteg is vékony. Könnyen megrémíthet, ha bármit a jég szorításába zárva látunk, és annál csak az ijesztőbb, nagyon összezavarhatja az embert, ha ugyanazok még élőként mozognak pár centivel a talpa alatt.

– Nem azt mondtad, hogy sosem mentél rá a jégre?

– Nem is mentem.

– Akkor honnan veszed ezeket?

– Ilyennek képzelem el, ha rámennék. Sokan mondják, hogy túl élénk a képzeletem, de arról nem tehetek, hogy olyasmit is látok, ami még nem történt meg.

– Hogyhogy olyasmit is látsz?

– Nem attól tartok, hogy beszakad alattam a jég.

– Hanem mitől?

– Hogy képtelen lennék nem odamenni, arra a részre, amiről tudom, beszakad majd.

– Miért?

– Nincs határozott oka, olyasmi, amit el tudnék mondani. Ez egy érzés, ami azt súgja, mégiscsak jó lenne.

– Az előbb azt mondtad, félsz, hogy nem lesz, aki kihúzzon.

– Nem mondtam, hogy félek. Csak hogy nincs, aki kihúzzon.”

Szöllősi Mátyás: Simon Péter (Európa Könyvkiadó, 2018)

A képen Szöllősi Mátyás író, fotóriporter. Fotó: Onda Péter / PKÜ