Zoób Kati az a típusú tervező, akit teljes joggal nevezhetünk itthon a divat nagyasszonyának. Bár a világ egyik leggyorsabban és legszélsőségesebben változó területén alkot immár 25 éve, stílusa mégsem illékony – az 1994-es kollekciókon ugyanúgy ott a kézjegye, ahogy a 2020-asokban. A Pesti Vigadóban nyílt kiállítása ezt a negyed évszázadot ünnepli nem kevesebb mint 125 ruhával, ami egyébként közel sem a teljes repertoár.

Kati az egyébként aktív tervezők között is extrém módon termékenynek számít, mégsem vált futószalagos gyártósorrá a márkája. Éppen ellenkezőleg: ahogy a kiállítás megnyitóján elmondta, minden egyes ruha önálló művészeti alkotás, aminek saját lelke, saját története van. Bár sokat megvásároltak már, ő nagyon nehéz szívvel ad tovább rajtuk – egy kézzel hímzett selyem-szatén dzsekiről például szó szerint lebeszéli a vásárlókat.

A tervező többször is kihangsúlyozta, hogy a márka sikere a háttércsapatának köszönhető, akik teljes szívüket rakják minden egyes cérnaszálba, és napokig haragszanak egymásra egy rosszul sikerült öltésért.

„Ez nem egy magányos műfaj, ez nem a Zoób Kati. Ez egy divatház, de nem egy épület, hanem ezek a nagyszerű emberek, akik itt állnak mögöttem. Ma a divatról nagyon sokféle módon hallunk, de nem beszélünk azokról a mesteremberekről, akik ezeket a műtárgyakat létrehozzák. Ezek a ruhák nem az enyéim, hanem a miénk, éppen ezért minden egyes darabnál feltüntettem a készítőjét. Még most is úgy megyünk végig a kiállítás sorain, hogy megigazgatjuk a ruhákat. Ezt egyszerűen nem lehet elengedni.”

Kati úgy érzi, csapata nélkül sosem valósíthatta volna meg elképzeléseit, éppen ezért egyenrangú művészekként tekint rájuk, akik legalább annyit adtak a végeredményhez, mint ő maga: „Nem divattervezőnek kell lenni, hanem mesterembernek, aki létre tudja hozni ezeket a csodás tárgyakat. Csodálatos érték, ha valaki kezében ez a tudás, türelem, szépség van.”

A kiállítás installálásánál fontos szempont volt, hogy az „kortalan, korszaktalan, évszaktalan és korosztálytalan” legyen, éppen ezért a ruhákat nem kronológiai sorrendben, hanem témánként és technikák szerint válogatták. A sorokon végighaladva szinte történet áll össze a látogató fejében, holott van olyan bábu, ami ’97-es felsőrészt és tavaly készült alsószoknyát visel. Éppen ez mutatja, hogy Kati terve csont nélkül sikerült, ugyanis az összhatás olyan, mintha már eleve egymáshoz tervezett darabokat látnánk. Ez a felismerés nem csak arra mutat rá, hogy a divat folyamatos körforgásban van, de arra is, hogy Kati stílusa úgy maradt koherens, hogy mégis beillett az elmúlt 25 év divathullámaiba.

A kiállításon egymás mellett – sőt, gyakran egymással vegyítve – foglal helyet reneszánsz kárpit és art deco, klasszikus és kortárs, mesebeli és haute couture. Míg egy-egy darabot a mai, legfelkapottabb divatáruházak falai között is el tudok képzelni – és bátran viselném – más ruhák a népművészeti múzeumba illenének be leginkább. Visszatérő és jól felismerhető Zoób-kézjegy a geometrikus és organikus minták keveredése, amire „az ellentétek harmóniája” cím is utal.

A tárlat lenti termében 25 fehér ruhás baba fogadja a látogatót, mögöttük kivetítőn pörögnek a divatház legnagyobb pillanatai, a falakra szabásmintákat ragasztottak. A babák az elmúlt 25 évet jelképezik, hűen végigkövetve a fűződivatokat.

„Abban a teremben jobban lehet érezni, hogy ez valóban egy mesterség. A falakon látható szabásminták tényleg a mieink, kikönyörögtem őket a lányoktól. Mindenki nagyon féltette a saját kis kincsét, vitatkoztunk, nehogy elszakadjanak. De mi ezzel nem egy artisztikus háttérfalat akartunk csinálni, hanem meg akartuk mutatni, milyen borzasztó egyszerű papírlapokból indul el a folyamat, amiből aztán különös, szép darabok születnek” – árulta el Kati.

Bár, mint említettem, mind a 125 darab saját történetet hordoz, már-már saját személyiségjegyekkel rendelkezik, természetesen ezek között is lett néhány kedvenc darab. Persze Kati számára ez olyan, mintha a gyerekei közül kéne választania, jól látható, hogy a legaprólékosabb munkát igénylő, egyedi ruhák kiemelt helyet foglalnak el a szívében. Van olyan „műkincs” – hogy hűek maradjunk Kati megfogalmazásához – amin közel 1000 órát dolgoztak, ugyanis a vékony bőrmintákat kézzel öltögették fel. Az haute couture-ra jellemző precizitás és egyediség hamisíthatatlanul visszaköszön, nem véletlenül nevezik Katit a műfaj utolsó magyar képviselőjének.

A retrospektív tárlat nem titkolt célja, hogy aktualizálja ezt a fast-fashion piacon elhalványulni látszó műfajt, és egymás mellé helyezze a változás és az állandóság ellentétét. Kati azt is kiemelte, hogy ez egy apró ország, ahol rengeteg nagyszerű szakember dolgozik, éppen ezért érdemes összefogni, ha életben szeretnénk tartani a hagyományokat, miközben nyitottak vagyunk az újra, az ismeretlenre is.

A tárlat február 24-ig látogatható.

Fotók: Kultúra.hu/Várady Nikolett