Az Operettszínház vezetésére 4 évvel ezelőtt benyújtott pályázata ma is elérhető. Tíz pontba foglalta össze legfontosabb céljait. Kinyomtattam.

Hú, ezzel még nem szembesített senki. Engem is nagyon érdekel!

Budapest új kulturális színhelye, a Kálmán Imre Teátrum megnyitása nem is szerepel benne.

Több mint harmincéves művészetmenedzseri pályám során mindig igyekeztem inkább az élet történéseire figyelni, mintsem görcsösen ragaszkodni a kitűzött célokhoz. Az elmúlt három évben is volt néhány váratlan fordulat. Ilyen volt az is, hogy csődbe ment az Operettszínház tulajdonában lévő Moulin Rouge bérlője, akinek 20 évre érvényes szerződése volt a helyiségre, így lehetőségünk nyílt a bérlet megszüntetésére. A kormány egymilliárd forintos többlettámogatást adott Operettszínháznak, így két év alatt felújíthattuk az ingatlant, és beindítottuk a programot. Szinetár Miklós azt mondta és erre igazán büszke vagyok , hogy ezt még ő is irigyli tőlem. Mert darabok, sikerek jönnek-mennek, de az a színháztörténeti esemény, hogy az egykori Somossy Orfeum ismét egyesült, és a Kálmán Imréről újonnan elnevezett teátrum 1922 után újra az intézmény része lett, az én nevemhez fűződik. Az épület visszanyerte régi pompáját, és repertoárja is kezd kialakulni.

deak_vera
Lőrinczy György. Szinetár Miklós és Balog Zoltán miniszter
Fotó: Deák Vera

Az operett műfaj hazai elismertségének köszönhető, hogy a lehetőség mellé az anyagi támogatást is megkapták?

Sok olyan jelzést kapunk, hogy a fenntartó büszke ránk, és szereti, amit csinálunk. A Csárdáskirálynő 100. évfordulóján például miniszterelnök úr és több miniszter is eljött hozzánk. Állami támogatással mehettünk tavaly a Csárdáskirálynővel Kolozsvárra, idén pedig A chicagói hercegnővel Marosvásárhelyre, a Balassi Intézet segítségével pedig a világ több pontján képviselhettük Magyarországot Delhitől Kijevig. Az Operettszínház a többi nemzeti intézményhez képest egyébként lányegesen kevesebb támogatást kap: bevételünk kétharmadát mi keressük meg, csak a fennmaradó harmadot adja a költségvetés.

Miben különbözik a mai Operettszínház attól az intézménytől, amelyet átvett?

Egyrészt megváltozott az arculatunk. Új honlapunk van, és a logóból kikerült a musical szó, hiszen úgyis mindenki azt mondja, hogy megyek az Operettbe, akár musicalt lát, akár kamaraoperát. Az operett ma már nemcsak zenés műfaj, hanem színházunk, társulatunk, stílusunk szimbóluma is. Másrészt és ez az eltervezett tíz pontban is szerepel a szakma ma már egészen másképp néz ránk. Két előadásunkat, a Nők az idegösszeomlás szélént és a Szegény Dzsoni és Árnikát kritikusi díjra jelölték, amire nem volt példa az Operettszínház elmúlt évtizedeiben, A chicagói hercegnő pedig bekerült a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába, ahonnan Bodor Johanna és tervezőtársai a legjobb mozgástervező díját is elhozták. Sikerült kivívnunk a szakma elismerését, amelyre nagyon vágytunk. Én mindig a műfajok és az ízlések átjárhatóságában hittem, ezen dolgoztam.

Szegény Dzsoni és Árnika

Mennyire sikerült új közönséget megszólítani?

Az Utca szak független színházi társulattal van egy izgalmas közös projektünk. Ők Borsodban, a szegregációban élő roma fiataloknak tartanak színház-pedagógiai programot nálunk futó darabokhoz kapcsolódó témájú drámajátékokkal: szerelemről (Rómeó és Júlia), beilleszkedésről (Abigél), kirekesztésről (A Notre Dame-i Toronyőr). Aki egész évben jár a kurzusukra, jutalmul feljöhet hozzánk egy hétvégére, sztárokkal találkozhat, előadást nézhet. Ez az együttműködés nagyon sikeres. De ha kritikus akarok lenni magunkkal, akkor azt kell mondanom: az a fajta színházi nevelési program, ami ma már elvárás a szakmában, még nem indult el nálunk. A zenés színház kicsit nehezebb ebből a szempontból. Kékkovács Mara vezető színésznőnk éppen most végzett ilyen szakot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és nagy terveink vannak vele e tekintetben.

Ön személyesen mire a legbüszkébb?

Kerényi Miklós Gábor vezetésével (2001-től 2014-ig) az intézmény nagy korszakát élte, nevéhez meghatározó stílus kötődik. 2014 és 2017 között, amíg művészeti vezetőként működött, bizonyos előadások az általa sikeresen képviselt, erősen expresszív vonalat vitték tovább, mások az én kreatív produceri munkámhoz kötődnek: én találtam a darabot, és vele konzultálva, de magam készítettem a szereposztást, szerveztem az alkotókat. Örülök, hogy az általam képviselt új irányzat amit az Én és a kisöcsém, A chicagói hercegnő, a Szegény Dzsoni és Árnika, A Macskadémon vagy a Nők az idegösszeomlás szélén fémjelez a nézők és a kritikusok szemében is sikeres. Büszke vagyok arra is, hogy nézőink bizalma nemhogy csökkent volna, de még nőtt is: a jövő évadra tíz százalékkal több bérletet adtunk el, mint tavaly ilyenkor. És remélem, hogy a közeljövőben nagyon büszke lehetek arra az István, a királyra, amit a Nemzeti Színház után most mi játszunk ismét kőszínházban, Székely Kriszta rendezésében. Számomra ez különösen fontos, hiszen annak idején néptáncosként ebben a darabban léptem fel először.

A chicagói hercegnő

Kerényi Miklós Gábor 2017 novemberében, miután neve felmerült a zaklatási ügyben, felmentését kérte az intézménytől, és kezdeményezte nyugdíjazását, majd 2018. április 13-án munkaviszonyát is megszüntették. Ha visszanéz a történtekre, van olyasmi, amit ma másképp csinálna?

Munkáltatói és emberi döntéseimben semmit, de szívesen kihagytam volna az elmúlt időszakot. Sokat tanultam az eltelt idő alatt erről a problémakörről, magamról és a társulatról, amely roppant fegyelmezetten végezte a művészi munkát. Hálával tartozom nekik, amiért a színfalak mögött zajló drámákból a nézők semmit sem vettek észre, miközben rengeteg hazai és külföldi fellépésünk volt, és az évadot 100 százalékos látogatottsággal vittük végig. A Keróval eltöltött korszak az Operettszínháznak és az én életemnek is meghatározó korszaka volt, jó lenne, ha szépen tudnánk emlékezni rá.

„Másfajta színházat fogunk csinálni, mert olyat, mint eddig volt, nélküle úgysem tudnánk” – nyilatkozta Keró távozása után. Milyen ez a másfajta színház?

Ha aktív művészként áll valaki egy színház élén, akkor jó esetben az ő nagyon erős világa határozza meg az irányt. Ha viszont valaki kreatív producerként vezeti az intézményt, akkor különböző stílusú darabok, zenék, rendezők felé lehet nyitott. Én egy színes rendezői gárdára és repertoárra vágyom, amibe beleférnek fiatalok, tapasztaltabbak, a drámaiság mellett pedig sok vidám dolog. Olyan műhelyt igyekszem létrehozni, ahol többféle stílus és irányzat jelen van.

Én és a kisöcsém

Pályázik újra?

Igen.

Milyen lenne az Operettszínház négy év múlva, ha ön vezethetné?

Ezen az úton mennék tovább. Először is szeretnék a korosztályomból egy főzeneigazgatót. Az általam igen tisztelt Makláry László 2020. január 1-jéig, 70. életévének betöltéséig vállalja ezt a funkciót, ezt követően már csak karmesterként dolgozna nálunk, utódját pedig együtt jelölnénk ki. Emellett kiírnék egy főrendezői pályázatot, és megnézném, ki dolgozna velem szívesen. Egy-két külföldi szerződésünk a közeljövőben lejár, és bár szeretnének bennünket újra meghívni, végig kell gondolnunk, mennyit vállalunk. A társulatban 540-en dolgozunk, és ebben az évadban 650 előadást tartottunk, ami nagyon sok. Örülnék, ha a közönség megszeretné azokat az előadásokat, amelyeket most még némi idegenkedéssel fogad. Amikor 2004-ben bemutattuk a Rómeó és Júliát kicsit szokatlan rendezésben, többen kimentek előadás közben, később mégis óriási siker lett. A chicagói hercegnőt vagy az Én és a kisöcsémet is lassan szerették meg. Ugyanakkor egyre több fiatal jár hozzánk. Ezt a kísérletezést folytatni szeretném. Mert a zenés színház számomra nemcsak a kasszáról és a nézők igényeinek kiszolgálásáról szól. A zene miatt eleve sokan szeretnek bennünket, és ez jó lehetőség arra, hogy a nézők ízlését, gondolkodását kicsit modernebb színházi stílusok felé irányítsuk.

Megmutassam a tíz plusz egy célt?
Igen. (olvassa) De jó! Ahogy így elnézem, 90 százalékban sikerült megvalósítanom őket.