Ahogy a politika megpróbálja a közösségimédia-felületeken megszólítani az „új belépő korosztályokat”, úgy sok zenekarnak is van stratégiája arra, hogy ne csak azoknak írjon, akik a kezdetektől követték őket. Ti hogy vagytok ezzel?
Nincs különösebb stratégiánk erre. Írjuk a dalokat, és próbálunk mindenkihez szólni. Ez unalmasan hangzik, tudom, de sokkal jobb, mint ha erőltetetten próbálnánk egy nagyon „mai” producert találni vagy hozzánk teljesen nem illő vendégeket hívni a lemezre.
Korábban voltak szintipopos hangzású dalaitok, most a szintik háttérbe szorultak. Ez egy jelzés, hogy lemondtatok a lehetséges nagyobb népszerűségről, és csak a belső hangokra figyeltek?
Ami engem illet, próbálok arra törekedni, hogy minden amber smith-lemez más és más hangulatú legyen. Valóban 2014–2015 környékén kicsit ráfeküdtem a billentyűs dalírásra, ekkor született a második szólólemezem, ami teljesen zongorás, és ekkor írtam azokat a dalokat is, amelyek a Modern című lemezre kerültek, és igen, a legtöbb szintisebb volt. Most részben emiatt is tértünk vissza a gitárokhoz, és mert Faragó Tomi, a gitárosunk hat éve Londonba költözött, és rám maradt a gitározás. De nem hinném, hogy a szintik miatt lenne feltétlen populárisabb egy zenekar.
Volt, amikor finom Pet Shop Boys-hatás volt érezhető egy-egy dalban, most itt-ott az Echo And The Bunnymen köszön vissza. A britpopper szcénára egyébként is jellemzőek a popkulturális utalások és a hatások direkt felvállalásai. Ti ezzel hogy álltok?
Egy csomó más hatás is ér minket, de eléggé limitált, pláne egy trió felállásnál, hogy mi tud átjönni vagy mi nem. Teljesen felvállaljuk, ha hallatszik egy-egy hatás, miért is ne? Ugyanakkor az egyik legszórakoztatóbb számomra, amikor kijön egy lemez, amikor a rajongók, a barátok, ismerősök írnak, hogy felfedeztek egy-egy dal esetében vicces vagy éppen meglepő hatásokat. Nem beszélve egyes recenziókról és a szokásos megjegyzésekről a Muse-zal és a Placebóval való hasonlóságokról…
Hat éve Londonba költözött Faragó Tamás, de tiszteletbeli tag maradt, és ha itthon van, fel is lép veletek. Az új lemez klipjében is szerepel. Nem jutott eszetekbe, hogy kikülditek neki az anyagot, hátha hozzá tud tenni valamit?
Küldözgettünk neki demókat, de egy zenekar esetében nehezebb ez a fajta „távmunka”. Fontos, hogy együtt tudjunk lenni a próbateremben, és real time alakítani, pofozgatni a dalokat.
Faragó Tamás segít nektek Londonban? Esetleg elviszi a lemezeket kiadókba, koncertszervezőkhöz?
Az utóbbiról szó van, sőt a barátnője, aki az első kislemezdalhoz (What do you know about love?) rendezett klipet, a Rough Trade kiadónál dolgozik. Próbálunk majd hatni rá… (nevet)
Egyre kevesebb akkord található a dalokban, van a lemeznek egy bizonyos szellőssége is. Ez esztétikai kérdés volt, vagy inkább praktikus megfontolások vezettek ide?
Egyértelműen esztétikai kérdés. Ami a soundot illeti, ez a lemez egyenes folytatása az előző, Record című anyagnak, sőt még inkább az azt követő 2021-es Superficial EP-nek, de mivel nem akartam, hogy ugyanolyan album szülessen, kihívásként magamnak tűztem ki a kevés akkord használatát. A 2012-es lemezünk óta megint vonósokkal dolgoztunk, ami leírhatatlan érzés, és egyes dalokat – például a Child of Snow-t vagy a címadó Once Upon A Time-ot több szinttel megemeli.
A zenekar 2008 körül volt a csúcson, amikor megjelent a slágerekkel teli Introspective album. Azóta voltak pozitív turbulenciák, kilengések, vagy egyenletes szintet hoztok?
Persze, ostobaság lenne tagadni, hogy a zenekar népszerűsége vagy inkább ismertsége nem ugyanaz, mint mondjuk 2006–2011 között volt. Voltak mélyebb pontok is, olyan évek, amikor mondjuk lemez sem volt, a koncertek is megfogyatkoztak... de szerintem (bár ezt a véleményt nem sokan fogják osztani) azóta jobb lemezeket csináltunk. Ezeknek az alkotói és a felvételi folyamatait iszonyúan élveztem, másrészt folyamatosan találnak ránk újabb rajongók. Az utóbbi években vicces módon sokkal inkább a dark szcénából, mint indie világából.
Az amber smith letisztult arculatáért már az első időktől is José Simon, az egykori Grotesque stúdió grafikusa felel. Sosem jutott eszetekbe, hogy megtörjétek ezt a vizuális világot, és mondjuk, legyen rólatok fotó a borítókon?
A rövid válasz: nem. Vannak albumok, amelyeken zenekari fotó látható, és jó pár, amelyek tetszenek is, de én jobban szeretem azokat a borítókat, ahol egy erős grafikai világ érvényesül. Nem vagyok álszent, jöhet a dicséret, rajongás, de alapvetően a lemez szóljon a zenéről, és a borító tükrözze ezt. Egy regény esetében is ritkán merül fel, hogy a címlapon a szerző portréját lássuk…
Ha jól olvastam a zenekar Facebook-oldalán egy kommentben, akkor a Once Upon A Time album nem jelenik meg CD-n, csak vinylen. Pedig a CD kiadása a legolcsóbb, és állítólag a formátum jön vissza.
A Record esetében nyomtunk CD-t és vinylt is, de az a tapasztalatunk, hogy ma már a CD-t sokkal kevesebben hallgatják. Szerintem leginkább régebbi évjáratú kocsikban, ha valaki egyáltalán... És ezek szerint a mi hallgatóink inkább bicajoznak. (nevet)
Azt írtad a zenekar közösségimédia-felületén, hogy az új lemez a top öt között van az eddig megjelent kilenc albumotok közül. Ezek szerint számon tartasz egy rangsort. Melyik a legjobb, és melyik a legkevésbé sikerült?
Időközönként alakul ez a rangsor, de az első és utolsó stabil. Szerintem a 2012-es cím nélküli lemezünk a legjobb, hangzásban, dalokban, kohézióban. Nagy ívű, drámai. Igazi album. Hangszerelésben is sok dobozból kiléptünk, azt hiszem. A legkevésbé sikerült az első, Nincs szükség ránk című. Írhatnám, hogy még kölykök voltunk, de nem igaz, sajnos. Vannak rajta jó ötletek, de összességében inkább demóhangulatú, mint rendes lemez. Én igazából fejben a 2006-os Reprintet tartom egy rendes zenekari bemutatkozásnak.
Lesz-e nagyobb koncert vagy esetleg turné a következő hetekben?
Május 31-én mutatjuk be a lemezt élőben, az Instant Fogas Házban, remélem, addigra megérkeznek a vinylek is. És igen, tervezünk vidéki, sőt határon túli koncerteket is!
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
