Senki sem kételkedik abban, hogy Sir Walter Raleigh a 16. századi Anglia egyik jelentős alakja. Jelentőségének természete azonban időről időre változott, és ezek a változások jól tükröződnek a férfi imázsában, mi több, nevének helyesírásában és kiejtésében is. Az önreprezentáció a siker fontos eleme, sőt úgy tűnik, követelmény a 16?17. századi szigetországban. A történészek és egyéb szakemberek is egyetértenek abban, hogy a színház és a teatralitás igen jelentős szerepet játszott az Erzsébet-kori kultúrában. A hírnév alakítása és a szerepjáték állt a központban az olyan ambiciózus embernél is, mint amilyen Raleigh volt.
Raleigh nevének alakításában nagy szerepe volt egyik követőjének, az író és földrajztudós Richard Hakluytnak is, aki létrehozott egy angol tengerjáró hagyományt Alfréd király idejétől kezdődően egészen Raleigh tengerészeiig bezárólag. Kolumbusz hőstette nagy kihívást jelentett Hakluytnak, azonban megtalálta rá az általa megfelelőnek ítélt angol párhuzamot Sir Hugh Willoughby képében, aki 1554-ben Lappföldön halt meg, miközben az északkeleti átjárót kereste.
Számos oka volt, hogy Raleigh a vitéz angol lovag ideális reneszánsz változatává válhatott. Délceg és jóképű szárazföldi és haditengerészeti parancsnok volt. Expedíciót vezetett Írországba és az Újvilágba és kezdettől támogatta a letelepedést. Egy ideig az angol királynő kedvencének mondhatta magát. Különösen kitűnt az írás művészetében is. Guyana felfedezése című 1596-os könyve olyan népszerű volt, hogy négy kiadást élt meg egy éven belül, és szinte azonnal több nyelvre is lefordították. Mint minden más tevékenységet, Raleigh az írást is határtalan (néha dühbe forduló) lendülettel végezte. A legambiciózusabb projektje az 1614-ben megjelent, közel egymillió szóból álló Világtörténet volt, amelyet hosszú börtönévei alatt (1603?1616) írt.
A Raleigh művei felé mutatott tisztelet részben abból ered, ahogyan az író a lovagiasság allegóriáját értelmezte. Verziója két fő komponensből állt, amelyek mindegyikében igazán jeleskedett. Az első a nép abszolút uralkodójának magasztalása, a második pedig a spanyolok iránt érzett mérhetetlen gyűlölet. Az utóbbi több formában is kiteljesedett, például az angol és a spanyol gyarmatosítás vagy a spanyol paráznaság és a szigetország szűz királynőjének párosításában és összehasonlításában.
A lovagiasság allegóriája, amelybe egész életén át öltözött, a halála pontján érte el a tetőpontot. 1618. október 29-én az akasztófa alatt elmondott szavaiban mindez jól tetten érhető. Az volt a kívánsága, hogy mindenki buzgón imádkozzon érte, a tengerészért, a katonáért és udvaroncért, kinek egész élete hiúságban telt.
