Ezt elszabták
Pedig remek az indítás: mint korábbi rendezéseiben, ezúttal is Mezei Kinga jegyzi az egészen különös, a sok apró részlet miatt hosszan megbámulható teret, amelyben érkezésünk után nem sokkal megkezdődik a Kardos Róbert vezette táncóra, nemcsak idősebbeknek és haladóknak. Belelátható ebbe a díszletbe sokféle helyszín (idővel bele is kell látnunk ezeket), első blikkre persze mégis egy kocsmát szemlélünk: jobbról sört csapolnak, balról az iszákos ember legkisebb örömére meredek, ferde rámpán lehet lejutni a helyiségbe, középen hátul falból kiemelt ablakok látszanak, mögöttük meg redőnyök labirintusa. Utóbbiakból még akad bőven, térelválasztó mellett térteremtő funkciójukat is használja a rendezés: titkos és nyilvánvaló búvóhelyek születnek a redőnyök mögött.
Ennél azonban sokkal izgalmasabb, hogy valóságos hangzódíszletet látunk-hallunk működni a Bárka Stúdiójában: táncos lábak dobbannak a fapadlón, határozott kezek rángatják a redőnylapokat, lesnek mögéjük vagy húzzák-eresztik őket, mázas söröskorsók repülnek a levegőben vagy gurulnak a deszkán, kilötyögtetve vagy éppen sugárban locsolva az aranyló nedűt, színes üvegcserepek csilingelnek a magasban, szorgos kezek ütemre vernek szöget a falba és a padlóba és így tovább. A Mezei Szilárd komponálta és a négy zenész által élőben játszott zenének jelentékeny szerep jut az előadásban: olykor aláfest, máskor illusztrál, néha magyaráz. A színlap szerint a szereplők improvizációi alapján készült az előadás mozgásanyaga - ez már inkább válik az egész produkció kárára, mint előnyére. (Különösen úgy, hogy a játszók között ott lapul egy profi koreográfus is.)
A végeredmény azért különösen lehangoló, mert a hrabali anekdotázó beszédmód színpadra ültetéséhez Mezeiék papíron ugyan megtalálták a megfelelő megközelítést, ám három dimenzióban mindebből alig érvényesül valami. A "dimenziókkal" egyébként is probléma van itt: a színpadon lévő egy tucat színész között elvétve akad olyan, akinek módja és lehetősége volna felépíteni - nem egy egész szerepet, de legalább valamit, ami egy élő, hús-vér figurára emlékeztet. Mert azt, hogy Hrabal alakjai duzzadnak az élettől, nem vitathatja senki, ám ezt nem az előadásból tudjuk meg. A színészek üvöltve rohannak (ezt most értsük szó szerint is) egyik sztoritól a másik epizódig, miközben a néző egyre elveszettebbnek érzi magát. A kifundált teória a gyakorlatban üres manírrá változik: az esetlegesen egymáshoz kapcsolt jelenetek - különösen az első rész vége felé - teljességgel követhetetlenek a semmiből érkező és ugyanoda tartó, nem különösebben érdekes szellemalakok prezentálásában.
A kocsmai panoráma jellegzetes figurái között halványan felvázolódik valamiféle viszonyrendszer: az eseményeket amolyan udvarmesterként félig-meddig levezénylő Bohousek (Kardos Róbert), a kecskeszakáll és szemüveg mögé bújtatott, manószerű filozófus, Egon Bondy (Nagypál Gábor) és a főkolomposnak kikiáltott, ám ebből a főkolomposságból alig valamit mutató Vladimír (az Újvidékről teljesen indokolatlanul idehozott, máskor kiváló Balázs Áron) csínytevő hármasa a középpont, hozzájuk foglalkozása okán csatlakozik Spolarics Andrea sörmérő, életről-halálról elmélkedő csaposasszonya. Szabó Gábor korai magömléstől szenvedő, kisfiús Miloának akadnak jó pillanatai, ám az egyetlen valódi meglepetést Varga Anikó jelenti, aki a kikapós mészárosné, az igéző, piros fátylas jelenés és az akcentusos, fontoskodó rendőr szerepében egyaránt nagyszerű.