Tamás Zsuzsát eddig a meséi, Kicsi Mimi-sorozata és a versei miatt szerettük. Most egy regénnyel bővült az író/kötő repertoárja. A Tövismozaik jól fogyasztható történet, ami azonban többrétegű olvasatot kínál. A felszínen egy képzőművész traumáival ismerkedhetünk meg, de ha mélyebbre ásunk, akkor ez a történet szembenézésre, önértékelésre és az öröklött szerepekkel való leszámolásra tanít bennünket.

A Tövismozaik szimbolikusan és lélektanilag is szoros kapcsolatban áll a Mit tud a kert verseivel: ez a történet is a személyes fájdalom megosztásának, a veszteség feldolgozásának és a vigasz megtalálásának lehetőségeit kutatja, miközben a felnőtté válás nehéz, méltóságteljes folyamatáról is szól. A Tövismozaik egy fiatal képzőművészlány krízisekkel teli időszakát és a krízisekből való kilábalását beszéli el sok év távolából. A névtelen főszereplő már családos emberként emlékezik vissza meghatározó szerelmi csalódására és édesanyja elvesztésére.

Felnövéstörténetként, példázatként és passióként is olvashatjuk ezt a történetet.

A kert, az ablak, a magány, a csontsovánnyá fogyás, a biblikus ünnepek megidézése pedig mindkét műben egy-egy szenvedéstörténet szimbólumaként működik. A szenvedést két veszteség indítja be: a szeretett kedvessel való szakítás és a szeretve gyűlölt anya elvesztése.

A Tövismozaik hőse sok év után visszatekintve osztja meg és értékeli kálváriáját.

Egy fiatal képzőművészlány jelenik meg előttünk, aki hirtelen megálljt parancsol addigi, sík mederben folyt életének. Egy hirtelen jött szerelem hatására teljesen újrakezdi: felhagy a „normális léttel”, kilép a házasságából, és felmondja a rajztanári állását, hogy a művészetnek és az euforikus szerelemnek szentelje az életét. Ám néhány hónap alatt kipukkad az a bizonyos rózsaszín lufi: kiderül, hogy a tökéletesnek hitt férfi, az egyébként sikeres művész képtelen a hosszú, békés, kiegyensúlyozott kapcsolatra.

Úgy tűnhet, hogy klasszikus szerelmi történettel van dolgunk, de a Tövismozaik már az első mondattal meghaladja ezt a klisét, amikor elhangzik az anya lányának szegezett, hajdani kérdése:

„Mi ütött beléd?”

Ez egy ingerült, vádló kérdés, ami nagyon pontosan rávilágít az anya és a lány között megbújó feszültségre:

„Mi ütött beléd, kérdezted akkor. Én azonnal felháborodtam, szóhoz sem jutottam, vagy legalábbis eljátszottam, hogy szóhoz sem jutok, mert mindenképpen jelezni akartam, milyen érzéketlen vagy. Felálltam, és szótlanul kimentem a folyosóra dohányozni. Ez eleve a veled való szembenállásomat jelezte…”

Ugyanakkor egy csomó kellemetlen kérdéssel is szembesíti a hőst, aki kénytelen nekiállni és alapos részletességgel beavatni halott anyját (és minket is), hogy tulajdonképpen mi is ütött belé. 

„Mi ütött belém, hol is kezdjem”, hangzik el a mondat másodszor.

Ez a kérdés a regényben újra és újra előkerül.

Mintha e sor köré szerveződne a főhős egész drámája. Mantraszerűen bukkan elő ez a sor, és mindig arra kényszeríti a hőst, hogy vegye számba az eddigi életét, és találja meg a döntései mögött húzódó tényleges motivációkat.

Érdekes azonban, hogy a kérdés fokozatosan veszít az éléből. Ahogy haladunk előre, és megkapjuk a lány válaszait, úgy válik egyre árnyaltabbá a mondat jelentése. Ahogy e kérdés veszít vádló jellegéből, a beszélők is úgy kezdenek egymáshoz közelebb kerülni, enyhül a köztük levő hatalmas feszültség.

Míg először az anya felháborodottan, elutasítóan reagál a lánya döntéseire, addig később inkább a főhős lelkében lezajló folyamatokat próbálja megfejteni ezzel a mondattal. Érzelmileg szeretne közelebb jutni hozzá. Nagyon súlyos, hogy a „Mi ütött beléd?” első elhangzásakor az elbeszélő annyit válaszol:

„ (…) haldoklom, anya.”

Mert a lány akkor valóban haldoklik, még ha ezt nem is testileg kell értenünk. „Rendes” élete totálisan kaotikussá válik, egy szerelmi csalódásba száll alá. Miközben a politikai események hatására a külvilág rendje is felbomlóban van. Az egyébként is mély válságban levő hőst az elutasítás, meg nem értettség és elveszettség érzése még inkább szorongóvá és szenvedővé teszi. Azonban ezáltal az érzékei is felerősödnek, az ösztönei beindulnak, megérinti az ihlet. Úgy tűnik tehát, hogy a főhősre épp ráomik az egész világmindenség.

Azután azonban valami hirtelen kirántja a gödörből. Ez pedig az alkotás.

Az elbeszélő mozgósítja kreatív energiáit, amelyek észrevétlenül elkezdik enyhíteni a fájdalmait, oldani a szorongásait.

A regényben három műalkotás megszületésének vagyunk tanúi, amelyek fontos szerepet töltenek be a regény szerkezetében is: tagolják a hős passióját.

A regény három fejezete a három mű elkészülésének és fogadtatásának történeteként is olvasható.

Elsőként a Tövismozaik készül el, ami a szeretett férfit ábrázolja és a szerelmi trauma feloldását segíti. A Schaár Erzsébet Utcáját parafrazeáló Otthon fotóinstalláció az énkeresés és -megtalálás műve, amelynek megalkotása során az elbeszélő a világban betöltött helyét és szerepét kutatja. A harmadik alkotás, a Gyász pedig az anyának állít emléket, és helyreállítja az anya és lánya közötti viszonyt.

Tamás a regény címét Mátrai Erik Tövismozaik című művétől kölcsönözte (2000, tüskék, szögek, rétegelt lemez, 40x120x2 cm). Forrás: acb Galéria

Igen, a narrátor anyja egy ponton öngyilkos lesz. Azonban ez a momentum ahelyett, hogy még inkább összeroppantaná a hősünket, inkább kirángatja önmaga gyászolásából.

Az anya halála így feloldozást ad számára: megváltja a lányt a szenvedéseiről.

Ez az esemény rákényszeríti a hőst, hogy újraértékelje az életét és szereplőit. Képzőművészünk ráébred, hogy az anyja örökös fájdalmaival, gyógyszerfüggőségével és öngyilkossági kísérleteivel már gyerekként negatívan hatott az énképére. A lány igyekezett láthatatlan, észrevétlen maradni, hogy a lehető legkevesebb gondot okozza. Érzelmeit, fájdalmait még önmaga elől is elrejtette. Az anya halálával pedig az erős önfegyelem, látszólagos kiegyensúlyozottság mögött megbújt vágyak és érzések hirtelen felszakadnak.

Azonban hiába a felismerés, a történet jelen idejében azt látjuk, hogy a főhős nem képes teljesen elutasítani az anya által rárótt terheket. Az önuralom, a fegyelmezettség az élete része marad.

„Noha kibújnál a bőrödből, ne bújj ki. És ne mondd senkinek.”

A regény végkicsengése mégsem negatív. Hiszen azt látjuk, hogy a teremtő energia, az ihlet, az alkotás feloldozást ad. És még ha nem is tudunk teljesen szabadulni a hozott traumáinktól, képesek lehetünk a gyökereiket felismerni, és néhányat elvágni közülük. Hogy a következő generációnak már csak kevesebbet kelljen.

A nyitókép a Libertine könyvesboltban készült. Fotó: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert

#olvasósarok