Élete első Föld körüli útját Gál Józseffel, a közösen épített 31 láb hosszú Szent Jupát nevű Balaton31-es vitorlás hajóval teljesítette. 1985. szeptember 26-án az adriai Opatijából (Abbázia) indultak, hetvenezer kilométert tettek meg, 12 országban kötöttek ki, 295 napot töltöttek vízen. A Magyar Rádió minden hétfőn – Rod Stewart I’m Sailing című dalával indítva – 10-15 perces tudósítást közölt az útjukról. 1987. szeptember 12-én értek vissza, több ezres, zászlót lobogtató, Himnuszt éneklő tömeg várta őket a kikötőben. Úgy ünnepelték őket a vasfüggöny mögött élő honfitársaik, mint azt a két magyart, aki megismerte a valódi szabadságot.
Fa Nándor a Szent Jupát fedélzetén, a Horn-fok közelében volt éppen, amikor először hallott a BOC Challenge nevű, egyszemélyes földkerülő vitorlásversenyről, és már ott eldöntötte, hogy a következőre benevez.
Ő lett az első magyar, aki egyedül kerülte meg a vitorlásával a Földet.
Az évek során összesen ötször vitorlázta körbe, ötször kerülte meg a Horn-fokot is – háromszor egyedül, kétszer pedig a társával teljesítette a távot. A Spirit of Hungary nevű hajójával – harmadszor is – elindult a 2016–2017-es egyszemélyes nonstop földkerülő Vendée Globe vitorlásversenyen. Csaknem 64 évesen, 93 nap, 22 óra, 52 perc, 9 másodperces idővel 2017. február 8-án a 8. helyen ért célba. Ezután bejelentette, hogy visszavonul a versenyzéstől.
Bár a története szimpatikus volt, a teljesítményét pedig csodáltam, a Magad, uram című önéletrajzi könyvét olvasva éreztem azt, hogy beszélgetni szeretnék vele. Nem a kalandjait, nem az életét szeretném most megosztani az olvasókkal – ami abból elmesélhető, mind ott van Fa Nándor könyveiben –, hanem az érdekelt, milyennek látja ő a világot.
Olvastam, hogy még a legelső, a Földet megkerülő útja előtt, már a hajóépítéskor is volt, hogy alvás nélkül 48 órát dolgozott. Engem ez a fajta nagyon erős motiváltság érdekel. Mennyire lehet megőrizni és fenntartani ezt az állapotot vagy képességet, hogy az ember mindenestül benne legyen egy ilyen alkotó jelen időben?
Imádom a manuális alkotást, ez az életelemem, és már amikor az első kishajóimat építettem még Agárdon, a klubban, már akkor ilyen 48 órás intervallumokban dolgoztam. És nem azért, mert bolond voltam, hanem mert annyira izgalomban tartott a feladat, hogy nem tudtam otthagyni. Besötétedett, folytattam tovább, na, még ezt megcsinálom, na, még azt megcsinálom, akkor egyszer csak kezdett pitymallani, megszólaltak a madarak. Most már nincs értelme aludni, továbbmegyünk.
Aztán később, amikor nagy hajót építettem, ugyanez történt, csak akkor néha ledőltem a hajóba egy-egy órát szundikálni egy hullámpapíron, és így viszont már több napot tudtam folyamatos munkával lehúzni. Ez mindig és kizárólag azért volt, mert egyszerűen annyira izgatott a feladat, hogy lépjek mindig előbbre. És minél előbb szerettem volna látni a munka eredményét, ezért nem tudtam abbahagyni. Nekem ez soha nem munka volt, csak annak hívom jobb híján: egyfajta alkotó öröm volt számomra, és ez a mai napig is így van. Most már fizikailag nem én reszelek itt a műhelyben, de ami itt készül, azt a saját alkotásomnak tekintem.
Hogyan éltek a szülei? Mi volt az az örökség vagy tanítás, amely nagyon következetesen elkísérte önt?
Amikor fiatal voltam, úgy gondoltam, hogy én semmit nem szeretnék úgy csinálni, ahogy a szüleim. Nagyon kritikus voltam, mert fiatal voltam és tudatlan. Kellett nekem harminc-negyven év, amíg megértettem, hogy a szüleim rettenetesen nehéz korban éltek. Persze a történelem többnyire ilyenekből áll, de mi, akik békében születtünk, békében éltünk, mindegy, milyen -izmust írtunk, mi nem tudjuk, milyen az, amikor lőnek, amikor beássák a nőket, hogy megóvják őket, amikor kitör a kommunizmus vagy újjáépítik az országot.
Ezek olyan rendkívül nehéz élethelyzetek, amelyeknek a szüleim megadták az árát. Egyszerű emberek voltak – az egyszerűt idézőjelben értem, az embert pedig nagybetűvel –, ők voltak azok, akikkel vágták a fát mindig, és dolgoztak, dolgoztak, dolgoztak, aztán édesanyám gyerekeket szült, aztán velünk dolgozott, és aztán meghaltak.
Fiatal koromban ezzel az életmóddal kritikus voltam, mert nem értettem meg, hogy ez egy kényszerpálya volt. És mégis valami elképesztő élni akarás volt bennük, és elképesztő vágy arra, hogy továbbadják az életet. Felnőtt fejjel már értem.
Amit én a szüleimtől kaptam? Édesapámtól az egyenes gerincet. Azt, hogyha mondok valamit, akkor annak úgy kell lennie. Annyit ér az ember, amennyit a szava – és apám így élt. Mindig is fizikai munkás volt, ismerte az adott szót, ismerte a becsületet, soha nem akarta senkiét, de nem hagyta a sajátját.
Anyám ennél tovább ment filozófiailag. Ő nagyon bölcs asszony volt, bár kevés iskolával. Minden értelemben ő tartotta a fönn családot – apánkat is ő tartotta egyenes irányban, és mind a négy fiúgyerekét is. Ha élne, akkor biztos büszke lenne rá, hogy mind a négy fia megállta a helyét az életben. Mind a négy fia olyan – vagy olyan volt –, akiknek a szavára el lehetett menni. Azt hiszem, ennél többet nem kaphat ember a szüleitől.
Ön miért nem volt jó tanuló a szó klasszikus értelmében?
Mert rosszul tanítottak. Nem felmenteni akarom magamat, de általános iskolában megbuktam, és mindig azért buktam, mert akik és amit előadtak, az teljesen érdektelen volt számomra. Általános iskolásként nem értettem meg, hogy ez nekem miért kell, miért zaklatnak. Amikor már a saját vágyamból mentem el tanulni, végig kitűnő voltam. Viszont szerencsém volt: a gimnáziumban már olyan tanáraim voltak, akikre a mai napig jó szívvel emlékezem, igazi nevelők, igazi pedagógusok. Mindegyikük olyan értéket adott nekem, ami a mai napig is itt van velem: akár a matek, akár a fizika, akár a történelem, akár a magyar nyelv – ez elkísér.
Ön az iskolában megbukott, a való életben viszont elképesztő teljesítményt tudhat magáénak. Ha erről szó esik, biztatás lehet azoknak a tehetségeknek, akik most még őrlődnek egy nem a képességeikre szabott oktatási és elvárásrendszerben.
Én matematikából buktam annak idején, ami aztán a kedvenc tantárgyam lett, és később kitűnő voltam belőle. Nem tanult mérnök vagyok, de olyan munkát végzek, mintha az lennék. A matematika–fizika a legfontosabb tudás az életemben, a munkámban, és az elmúlt évtizedek azt igazolják, hogy jó is vagyok benne, de az általános iskolában megbuktam belőle.
Itt azt is fontos megjegyezni, hogy a matematika és a fizika ez esetben nem csupán egy elméleti ismeret, hanem olyan magabiztos tudás, amelyen sokszor az élete múlt. A vitorlásversenyzők között nem tudom, vannak-e még és hányan, akik hasonló technikai, tervezői, építői tudással szállnak vízre.
Nincsenek. Talán az egyetlen voltam ennek a műfajnak történetében. És a mai világban ez már egyre kevésbé lehetséges.
A versenyzőtársadalom hogy viszonyult ehhez?
Félre ne értse, nem öntelt vagyok, de álszerény se akarok lenni: nem azért lettem világhírű, mert beültem egy hajóba, és A-ból B-be elcsusszantam adott idő alatt. Hanem pontosan ez a komplexitás volt az, amire felfigyelt a világ. Olyan dolgokat csináltam meg, amit mások nem. Erre a tudásra nagyon is odafigyelnek. Amit én csináltam, azt senki nem tudta megtenni. Egyrészt mert nem volt ilyen kényszerhelyzetben, másrészt ezeket a vitorlázókat körülvette egy olyan szakmai világ, hogy nem szorultak rá, nem is alakult ki bennük az igény, hogy ők komplexen kezeljék a feladatot. Én meg csak így tudtam előrelépni. Ezt látta a környezetem, és mindig is értékelte.
Az eddigi nyilatkozataiból úgy tűnt, minden kényszerhelyzeten és az anyagi okokon túl, önnek egy idő után az is fontos volt, hogy a hajója magyar gyártású, magyar tervezésű, minden értelemben magyar teljesítmény legyen. Volt ebben olyan innováció, technikai újítás is, amit tervezőként épp azért tudott megalkotni, mert versenyzőként is gondolkodott? Egyes megoldásokat utána mások átvettek? A gyártók, versenyzők ilyen szemmel is megnézték Fa Nándor útjait?
A kor legjobbjai, francia tervezőirodák szakemberei vettek át tőlem megoldásokat. Amikor akár 1992-ben vagy később, ’96-ban megjelentem a különböző hajóimmal, azokban annyi innováció volt, hogy egymás után kéredzkedtek be hozzám olyan hírességek, akiket addig csak könyvből meg újságból ismertem. Óriási megtiszteltetés volt, hogy egyáltalán észrevették, hogy a világon vagyok. És ezek az emberek bekéredzkedtek, körülnéztek, engedélyt kértek, hogy lefényképezhessék. Mindenkinek örömmel engedtem, nyugodtan nézzék, nem voltak titkaim. Rengeteg olyan innováció volt a hajóimban mindig, amivel megelőztem a koromat, és átvettek tőlem sok mindent. De most már másképp néz ki a világ, ma már nem nagyon tudok ehhez hozzátenni.
Hogyan készült a legelső, Földet körbehajózó útra és az utolsóra? Mennyit változott a világ ez idő alatt technikai értelemben, kommunikáció terén?
Ez a pályafutás a Szent Jupát útja alatt kezdődött, de nem azzal. Óceánon vitorláztunk akkor is, de amibe később becsöppentem, ami berántott és fogságban tart egész életemben, ez egy teljesen más világ.
Elképesztő mértékben változott a technológia, a vitorlázótudás és a felhozatal számok szintjén is, hogy hányan csinálják. Össze se lehet hasonlítani azt a kort, amikor mi még nekiugrottunk a világnak fénymásolt autótérképekkel és egy szextánssal, és a mait, amikor már olyan a meteo-routing, hogy tíz napra előre tudom az időjárást, és komputer alapján végzek mindent. Ez űrtechnika ahhoz képest, hogy az ember eleinte egy teknőben kiment a vízre, aztán igyekezett hazaérni. Nagyon nagy pályát járt be ez a szakma és azon belül én is.
Négyszer is átkelt a Bermuda-háromszögön. Mik voltak a tapasztalatai? Főként először – milyen volt, amikor az ember egyszer csak szembe találta magát a legendásan veszedelmes hellyel?
Amikor először átmentem a Bermuda-háromszögön, akkor az a BOC Challenge rajt utáni első időszaka volt, és azonnal belevitorláztunk egy hurrikán külső részébe. Ötvencsomós szelekkel vágtattunk. Minden gondom nagyobb volt annál, mint hogy éppen hol járok. Utólag tudtam meg, hogy ja, hát ez volt az itt, mögöttem. Akkor még csak nem is foglalkoztatott a kérdés. Átmentem rajta, lefelé és visszafelé is, aztán még később kétszer.
Amit én személyesen megtapasztaltam, az egy nagyon intenzíven és gyorsan változó mágneses variáció. Ez azt jelenti, hogy az iránytű nem a pontos északot mutatja, hanem valamennyire eltér. Van egy jól követhető, tervezhető mágneses variáció, de ott, a Bermuda-háromszögben ez nagyon drámai és drámaian változó: rövid időn belül teljesen más irányt mutat a műszer. Tehát amíg itt a repülők és hajók csak iránytűvel tájékozódtak, nagyon el tudtak tévedni. Amikor először arra jártam, még csak szextánssal vitorláztam, aztán szatellitnavigátorral, később GPS-szel, mindig pontosabb műszerekkel, nem csak az iránytűre hagyatkoztunk – nem éreztem veszélyesebbnek, mint az út többi részét.
A veszélyről jut eszembe egyik korábbi mondata, mely akár szállóige is lehetne: „Szeretem a természetet, bár pontosan tudom, hogy ez egyoldalú.”
Igen, a természet nem szeret semmit. A természet egy folyamat, a maga törvényszerűségei szerint létezik – nem szeret, nem haragszik. Aki oda kimegy a nagybetűs természetbe, annak ezt tudomásul kell vennie, az energia körforgásában találja magát, és semmi nem történik ellene vagy semmi nem történik érte. Ha valaki hosszan van kint az óceánon, annak ezt nagyon meg kell tanulnia, mert ott észszerűen kell haladni – ha nem tudásalapon megy az ember, akkor bajban van. Azért nő a teljesítmény egyfolytában, mert nagyon pontosan tudjuk, hogy hol szabad menni és hol nem. De ez már a tudomány, és nem a hősiesség része. A mai teljesítményeknek a fele technológia.
A hajónaplóiból, az életrajzi könyveiből érzékelhető az önreflexió igénye – ez mennyire van jelen a szárazföldön? Itt is vezet naplót?
Nem. Itt úgy élek, mint más ember. Az óceáni lét teljesen más.
Mik azok, amik viszonylagossá válnak?
Minden. Aktívan figyelem a politikát. Nem politizálok, de érdekel, mit lép körülöttem a világ, mert vonatkozik rám is. De ez a vízen érdektelen, a természet kikényszerít egy másik fontossági sorrendet. Arra koncentrálok 24 órában, ami a dolgom, ami ahhoz kell, hogy ott biztonságban legyek, és napok alatt lekopik az emberről egy csomó minden, ami a szárazföldön fontos vagy fontosnak vélt. Amit fontosnak gondolunk, annak a kilencven százaléka nem az. Felvett allűrök, manírok, marketing, egy csomó túlfűtött egóból származó ostobaság. Amikor visszajövök, újra kell tanulnom egy picit a szárazföldet minden szempontból. Gyorsan vissza lehet csöppenni persze, de markáns a váltás.
A szárazföldön is van erre rutinja, hogy miként tud kilátni ebből a hírekkel televillogott élettérből? Meg tudja őrizni itt is a koncentrált figyelem képességét?
A szárazföldi létünkben szembejön mindig minden: ha akarom, ha nem, ha szeretem, ha nem, ha fontos, ha nem, hat rám. Az óceánnak az a nagy erénye, hogy teljesen elszigetel ettől. Más szabályok szerint, más feltételek szerint működik ott az élet, ott semmi nem történik véletlenül és fölöslegesen. Itt nagyon sok fölösleges dologgal terheljük magunkat és egymást.
Nem fontos vagy épp kifejezetten ártalmas tartalmak zúdulnak ránk minden másodpercben, nagyon nehéz szétválogatni, megszűrni. Azt gondolom, hogy az emberré válásnak és az oktatásnak ma már ennek nagyon fontos részévé kellene válnia, hogy valahogy megtanuljuk megkülönböztetni a ránk zúduló hamisat a hasznos dolgoktól. Egyszerű, ingerszegényebb környezetben talán nyitottabb, motiváltabb emberek nőnek fel.
Ez nemcsak a gyerekek és fiatalok szempontjából probléma. A mai felnőtteknek sem egyszerű átlátni ezeken a mechanizmusokon. Szajkózhatjuk a gyereknek, hogy amit a TikTokon megosztott videókban lát, az nem a valóság, de attól még nem találja kevésbé érdekesnek vagy kevésbé vonzónak ezt a digitális világot.
Van egy rossz hírem, ami csupán a véleményem, de attól még igaz lehet. Az Úristen se menti meg az emberiséget attól, hogy belehülyüljön a saját technológiájába. Szóval nincs ebből kiút, nem lehet hihetően elmagyarázni egy gyereknek, hogy miért kell félretenni a TikTokot, és elfelejteni egy életre, mert őt ez vonzza. A rendszer úgy van kitalálva.
Attól tartok, ebben az emberiség elmegy a falig, az önpusztítás szintjéig. Nincs rá megoldás, nem tudjuk megtanítani a gyerekeinket, hogy ne figyeljenek oda erre. Minden generáció valamennyit vissza tud ebből fogni, de azt gondolom, hogy a következő generációk rendre egyre terheltebbek, egyre fertőzöttebbek lesznek. Ebben nem vagyok optimista.
Korábban két egymást követő generáció még ugyanazt tanulta meg, a tudás alapja az volt, amit az előzőek tudtak. Itt viszont egy óriási sebességváltás történt. A fiatalok közül sokan ma értékrendnek tekintik azt a káoszt, amiben vannak. Azt gondolják, hogy ez egyfajta fejlettségi szint, hogy előbbre vannak, és nem veszik észre, hogy egy szeméthegy kellős közepén élnek. Évtizedekbe telhet, mire belátják ezt. Ha belátják egyáltalán – mert ha megnézzük most a fejlett nyugati civilizációt, akkor azt látjuk, hogy ez a fajta modernitásnak vélt önpusztítás, elgyengülés, elgyávulás a trendi.
A nagyvárosban felnövő fiatalokat ettől megóvni szinte lehetetlen. Ahhoz le kellene választani őket a netről. Az nem működik, hogy valaki egy kábel végén tölti a gyerekkorát, és azt várjuk tőle, hogy okos, a világot értő ember legyen. Ahogy annak idején néha megetették az ordító gyereket pálinkás kenyérrel, most odarakják a készüléket a kezébe, legyél csöndben, hagyjál békén, nem érünk rá erre. Persze jó példát is látok: van a környezetemben olyan család, ahol a gyerekek csak az iskolai feladatok végzéséhez kapják meg a számítógépet, és csodálatos tizenéves fiatalok nevelkednek így. Meg lehet csinálni. Szülői fegyelem kell hozzá.
Nyitókép: MTI/Mohai Balázs
