Százhuszonöt éve, 1897. augusztus 10-én született Fábry Zoltán író, publicista, kritikus, a felvidéki magyar irodalom és közélet egyik legjelentősebb alakja.

Az Abaúj megyei Stószon (ma Szlovákia) született német nyelvű kisbirtokos családban. Evangélikus szellemben nevelték, Rozsnyón járt gimnáziumba. Az első világháború kitörése után, 1915-ben besorozták, s egy évvel később a galíciai frontra került. A háború vége az olasz fronton érte. A háború gyilkos valóságával szembesülve kiábrándult, és a szocializmus híve lett. 1918-ban beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarának magyar–történelem szakára, ám egy évvel később apja halála és kiújuló tüdőbetegsége miatt hazatért. A trianoni békediktátum után Csehszlovákiához került szülőfalujából az elkövetkezendő évtizedekben csak pár alkalommal mozdult ki.

Stószon az irodalom világába merült, nevéhez is fűződik a felvidéki új magyar irodalmi élet.

Első írása, A bot című elbeszélés 1920-ban a kassai Esti Újságban jelent meg. Ezt követően autodidakta műveltségének és íráskészségének köszönhetően különböző lapok, folyóiratok munkatársa lett. Cikkei kezdetben a Kassai Naplóban jelentek meg, majd 1924–25-ben Franyó Zoltán folyóiratának, a Géniusznak munkatársa, valamint a Periszkóp című lap szerkesztője volt. 1925-től a Munkásba, a kommunisták lapjába dolgozott, és ekkor került kapcsolatba az erdélyi Korunk című folyóirattal, amelynek 1926 és 1939 között felvidéki szerkesztője volt. Magyarországi és erdélyi irodalmi körökkel folytatott kiterjedt levelezése tette számára lehetővé, hogy Stószról tájékozódjon a világ jelentős eseményeiről. 1931-ben megindította Az Út című folyóiratot, amely 1936-ig jelent meg.

1932-ben a Nemzetközi Munkássegély megbízásából Kárpátaljára utazott. Tapasztalataiból született meg Az éhség legendája című riportkötete, az első csehszlovákiai magyar szociográfia, amelyet a hatóságok elkoboztak. Teljes egészében csak 1945 után jelenhetett meg.

Első, 1934-es esszékötete a Korparancs, majd az 1937-es Fegyver s vitéz ellen című is politikai, kulturális és irodalmi cikkeket tartalmaz. 1938 előtti írásaira Ady utolsó, háborúellenes versei hatottak.

Könyveiben és több ezer cikkében Kelet-Közép-Európában az elsők között szállt szembe a fasizmussal.

Antifasiszta és háborúellenes tevékenységéért 1939-ben, majd 1941-ben is az illavai fegyintézetbe zárták. Börtönnaplója a háborúban megsemmisült.

Írásai 1939 után egy évtizedig sem a Csehszlovákia felbomlása után függetlenné vált, nácibarát Szlovákiában, sem a második világháború utáni új, a magyarságot kollektív bűnösséggel vádoló Csehszlovákiában nem jelentek meg. Ő lett az 1945–48 közti jogfosztás krónikása, A vádlott megszólal című, a magyarüldözés és kollektív bűnösség elleni 1946-os röpirata kéziratban terjedt, csak a prágai tavasz idején, 1968-ban jelent meg Stószi délelőttök című kötetében.

1948 decemberében az ő bevezetőjével jelent meg az Új Szó című lap, amelynek főmunkatársa lett. 1949 márciusában megalakult a Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, amely tiszteletbeli elnökének választotta. 1953 és 1956 között a Fáklya című politikai–kulturális folyóirat munkatársa volt. 1958-ban az ő írásával indult el az Irodalmi Szemle című folyóirat, amelynek haláláig főmunkatársa maradt. Az ötvenes–hatvanas években a felvidéki magyarság szellemi szószólója, a magyar közélet egyik vezetője lett. Sorra jelentek meg könyvei: A gondolat igaza (1955), A béke igaza (1956), Hidak és árkok (1957). Csak az Ady igaza váratott magára, az csak halála után, 1977-ben látott napvilágot, Turczel Lajos szerkesztésében.

Fábryt az etika jobban érdekelte az esztétikánál. Mindenről tudott s mindenre reagált, Thomas Mann-nal és Romain Rolland-nal levelezett. 1966-os, Európa elrablása című kötete nemcsak a fasizmust, de a többi önkényuralmi rendszert is ábrázolja – ez a legmaradandóbb műve.

„Európa: humanizmus… Európa: antinacionalizmus… Európa: kultúra” – írta.

1967-ben, hetvenedik születésnapja alkalmából megkapta az első alkalommal odaítélt Madách-díjat, Hazánk, Európa címmel megjelentek válogatott írásai, az Irodalmi Szemle, a Kortárs tematikus számmal köszöntötte. Egészségi állapota fokozatosan romlott, és 1970. május 31-én Stószon szívrohamban meghalt.

Végrendeletében a Csemadokot és a Csemadokon keresztül a felvidéki magyarokat jelölte meg örökösének. Ahogy egy megemlékezésben írták róla: „Egy ellentmondásos kor ellentmondásoktól sem mentes tanúja volt, ám egész életét a humánum értékrendje vezette. Ebből a pozícióból harcolt íróként-publicistaként a fasizmus brutalitása, a jogfosztottság embertelensége és a sztálinizmus kultúraellenessége ellen.”

A halálát követő évben kezdődtek a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok Kassa, Szepsi, Stósz, Buzita és más helyszínekkel. Szülőházát 1975-ben emlékházzá építették át. 1980-ban elindult életműsorozatának kiadása, a rozsnyói magyar iskola felvette a nevét, 1987-ben a Csemadok Fábry-díjat hozott létre. 2009-ben Magyar Örökség díjjal tüntették ki.

Nyitókép: Fábry Zoltán a dolgozószobájában (részlet). Fotó forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum