„Fantasztikus helyzetek alakulnak ki a lencsém előtt” – meséli Eöri Szabó Zsolt, a Nemzeti Színház honlapjának főszerkesztője és állandó fotósa. Az idei sajtófotó pályázaton nyertesnek ítélt Éjjeli menedékhely című fényképéről, a Nemzeti Színház honlapjának elindításáról, művészeti kiállításairól és a fotózás öröméről beszélgettünk vele.
Az idei sajtófotó pályázat ?Művészet ? műalkotás vagy művészeti tevékenység ábrázolása, fotóriporteri eszközökkel? kategóriájában Ön nyerte el az első helyezést Éjjeli menedékhely című alkotásával. Mit lehet tudni a pályaműről?
Színházi fotós vagyok, a képeim több mint 90 százalékát ott készítem, a fotográfia szempontjából ez a terület izgat a legjobban. Talán azért, mert magát a színházat is nagyon régóta szeretem. Természetesen mindenfélét fotózok, például a családunkat, a természetet, de a közönség a színházi fotós oldalamat ismerheti. Az Éjjeli menedékhely nagyon érdekes volt számomra, mert a színdarabot Viktor Rizsakov rendezte, aki újító szellemiségű rendező, színházpedagógus, világszerte elismert művész. A Nemzeti Színházban is nagyon izgalmas felfogásban álmodta színpadra a darabot. Ennek a lényege az, hogy az Éjjeli menedékhely lakói nem egyénenként léteznek az előadásban, hanem együtt mozgó, együtt lélegző tömegként jelennek meg. Ennek a tömegnek, és a tömegből egy-egy pillanatra kiváló alakoknak a viszonya a titokzatos vándorral, mint koreográfia is nagyon izgalmas. Ráadásul - ez Rizsakov kifejezett kérése volt - a vándort Törőcsik Mari játssza. Ennek az előadásnak mindig kulcskérdése, hogy ki lesz a vándor. Általában férfiakra osztják, de játszotta már gyerek is. Törőcsik Mari egészen különleges: egyszerre gyermek, nő, anya, ezer színe, hangulata van, mindig nagy élmény őt látni és még nagyobb élmény fotózni.
A darab mely pillanatát örökíti meg a fotó?
A fotón azt a pillanatot láthatjuk, amikor Törőcsik Mari megérkezik az éjjeli menedékhelyre, ahol sötét van. Bizonytalanul botorkál, szólongatja az embereket, de nem reagál senki. Talál egy asztalt és egy széket, leül, a többi színész pedig, mint egy massza, sötét árnyékként tornyosul a vándor fölé, és metsző fényű zseblámpáikkal világítanak rá. Fenyegető, félelmetes gesztus van ezen az ismeretlen helyen és közegben. Ezt a fenyegetést éreztem, amikor exponáltam. Maga a fotó egy kicsit dekomponált, ezzel is a feszültséget próbáltam hangsúlyozni. Erről beszél a fény-árnyék hatás, a nagy tömeg és az egyén szembeállítása is. Úgy gondolom, hogy ez jellemző pillanata volt az előadásnak, ezért szerettem meg és küldtem be a képet a pályázatra.
A fotográfia mellett számos területen, többek között a filmezésben, a szerkesztésben és a televíziós-rádiós műsorvezetésben is kipróbálta magát. Hogyan került kapcsolatba a Nemzeti Színházzal és miért pont a színházi fotózás mellett tette le a voksát?
Bár már gyermekkoromtól fotózom, nem készültem fotósnak. Szakmám szerint villamosmérnök és újságíró vagyok. Mérnökként sosem dolgoztam. Az újságírást a Magyar Rádiónál kezdtem el, ahol kulturális- és hírműsorokat készítettem. Mindig is foglalkoztatott a kultúra, ebben a gimnáziumnak is meghatározó szerepe volt, például játszottam az irodalmi színpadunkban, de rajzoltam, festettem is. A képzőművészet és a színház, ez a két művészeti ág áll hozzám a legközelebb. 15 éves rádiós tapasztalat után a Magyar Televízióhoz kerültem, amikor az Ablak című műsor munkatársául hívott. Ott is 15 évet dolgoztam, mint szerkesztő-riporter, és akkor kezdtem el a hangok után újra a képekkel foglalkozni. Tévés szerkesztőként foglalkozni kellett a képpel is, olykor magam is kamerát fogtam és nagyon szerettem a riportok feldolgozását, a vágást. A kompozícióról, képi szerkesztésről például nagyon sokat tanultam Örkény Angéla vágótól. Az Ablak megszűnésével egy idő tájt épült fel a Nemzeti Színház, és akkoriban mindenki arról vitatkozott, hogy milyen szép vagy milyen csúnya. Egyik nap, amikor este bekapcsoltam a televíziót, Jordán Tamás állt a kamerák előtt és épp arról beszélt, hogy mi lenne, ha a viták helyett megpróbálnánk az épületben jó színházat csinálni. Én pontosan ugyanezt gondoltam az épületről és az egész helyzetről. Mivel még újságíróként korábban csináltam már interjút Jordán Tamással, elő tudtam venni a számát, azonnal felhívtam és elmondtam, hogy tetszett, amit mondott és szeretnék vele dolgozni. Találkoztunk, én pedig akkor azt ajánlottam neki, hogy készítenék egy honlapot a színház számára, amit gazdagon illusztrálnék képekkel és olyan írásokkal, amelyek alkalmasak arra, hogy stabil közönséget nevelhessünk ki azokból a fiatalokból, akik akkor már jellemzően az internet előtt ültek, elsősorban onnan szerezték az információkat. Az ötlet tetszett Tamásnak, fölvett. Valójában itt kezdődött az én színházi fotós pályám. A honlap illusztrálásához színházi és riportfotókat csináltam. Próbáltam megtanulni a szakmát, ellesni az igazi profiktól például Kaiser Ottótól, akkor ő volt a Nemzeti Színház fotósa. Egyszer komolyan leteremtett, utólag már látom, mennyire igaza volt. Őt azóta is tisztelem, fantasztikus fotográfusnak tartom. Néhány évvel később történt, hogy Szakácsi Sándor utolsó monodrámáját fotózhattam. Arra a próbára Sándor két fotóst hívott meg, Korniss Pétert és engem. Az egyik kulcs jelenetben nyolc vagy kilenc képet teljesen egyszerre exponáltunk el. Emlékszem, hogy az utolsó expó után Korniss rám nézett. Akkor nyugodtam meg először, hogy talán van érzékem a színházi fotóhoz.
Ebben az időben kezdtek el megváltozni a tájékozódási és a felhasználói szokások ? visszatérve az internetre, ezek szerint jókor jött az internet fejlesztési ötlete is.
Igen. Talán annyit még hozzá kell tennem - hogy miért is juthatott ilyesmi az eszembe -, az Ablak című műsorban én készítettem elsőként műsort az internetről. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban Magyarországon még csak egyetlen nyilvános internetszolgáltató létezett, az Odin.net. A szerkesztőségben egyetlen XT számítógép volt, méreg drága, ezért nem engedtek senkit hozzányúlni, nehogy elrontsa. Viszont, talán a műszaki végzettségemnek is köszönhetően, engem ez mindig is érdekelt, foglalkoztatott a technikai fejlődés. Szorgalmaztam, hogy készítsünk olyan riportokat, amelyek segítenek mindenkit, hogy megbarátkozzanak a számítástechnikával.
Kiállításokat is szervez. A legutóbb októberben a Magyar Festészet Napja keretében találkozhattunk a Szín ? Színtér című tárlattal.
A Nemzeti Színház előadásait és az életét is dokumentálom, ami nagyjából leköti az egész napomat. Az előadásokat a születésüktől kezdve végigkísérem, az olvasópróbákat, a díszlet felállítását, a jelmezes próbákat és a bemutatót is, mindenről készül fotó. Szokták mondani, hogy nekem könnyű, hiszen szép, kifejező emberi arcokat fényképezhetek, ráadásul gyönyörűen bevilágítva. És ez igaz is. Fantasztikus helyzetek alakulnak ki a lencsém előtt. Ez is igaz. Csak éppen ennyi még nem elég egy jó fotó elkészítéséhez. Saját bőrömön tanultam meg, hogy kell hozzá a színházi tapasztalat. Minél több, annál jobb. Érdemes alaposan ismerni a színházat, a színészeket, az előadásokat. Az én dolgom az, hogy dokumentáljam a színház életét, de az ambícióm ennél több: akkor érzem jól magam, ha sikerül olyan képeket is készítenem, amelyek a darabtól függetlenül, önállóan is megállják a helyüket. Vagy ha sikerül egy előadás, egy szerep lényegét visszaadnom a fotóval. De ugyanilyen érdekes lehet a színpad, a díszlet egy apró részlete is, a fény-árnyék által kirajzolódó tér, a mozgások, és persze a legizgalmasabb ? az mindig az emberi arc. Ezért a színpadképek, előadásfotók mellett rengeteg portrét is készítek. De mindig arra jutok, hogy nem eleget? Az is nagyon jó érzés, amikor a nézők olyan dolgokat is felfedeznek a képeken, amik az előadásban elkerülték a figyelmüket. És nagyon érdekes a színház működése, az a gyakran kemény háttér-munka, amit a néző soha nem lát. Az egyik legkedvesebb képemet például a Johanna a máglyán című előadás után készítettem a színház zsinórpadlásáról, amelyen a díszítő kollégám éppen az előadás jellegzetességeként szolgáló papíreső maradványait takarítja el a színpadról. Az ilyen életképeket is szeretem megörökíteni.
Az októberben a Bálnában megrendezett Szín ? Színtér című kiállítást a véletlenek összjátéka hozta létre. A Nemzeti Színházat arra kérték föl, hogy készítsen műsort a Magyar Festészet Napja alkalmából nyíló kiállítás megnyitójára. Amikor a szerkesztők elkezdtek erről beszélgetni, az az ötletük támadt, hogy mutassunk meg néhány előadást az új igazgató, Vidnyánszky Attila színházából, hiszen közismert, hogy nála és az általa felkért rendezőknél a látvány gyakran milyen nagy hangsúlyt kap. Vidnyánszky maga is szereti a hatalmas térben létrehozható kifejezetten festői látványvilágot. Próbáltam tehát olyan képeket válogatni, amelyek ezt mutatják meg, elsősorban a fényre építenek, abból építkeznek. A kiállítás neve ? Szín ? Színtér ? is innen jött. Nagyon nagy elismerés volt, hogy ezek a fotók együtt szerepelhettek egy festészetről szóló kiállításon az ország legnagyobb művészeinek festményeivel.
Mire készül a következő alkalommal? Min dolgozik jelenleg?
Konkrét kiállításra most nem készülök, de minden nap dolgozom. A legfontosabb, hogy a színház kiadványait, köztük a havonta megjelenő Nemzeti Magazint színvonalas képekkel, képriportokkal szolgáljam. A sajtófotó-díjat Keleti Éva fotóművésztől vehettem át, akivel egyszer már lapozgattuk a kiadványunkat, nagyon tetszett neki. Most a díjátadón is bíztatott, hogy készítsek egy áttekinthető anyagot, örömmel válogatna belőle. Lehetséges, hogy ebből a munkából kialakul majd egy bemutatásra érdemes kollekció.
Végh Nóra
