Sok évvel ezelőtt - egy balatoni nyaralás során - látogattam el a Veszprémi Utcazene Fesztiválra, ami akkor még kedves kis helyi rendezvénynek tűnt, városbéli érdeklődőkkel és környékbeli nyaralókkal. Nagyra kerekedik viszont annak a szeme, aki a régi szép idők emlékét őrzi magában, mert bizony a veszprémi utcazene mostanra tán még a Balaton túlsó partján is visszhangzik és a tucatnyi színpad erősítőinek rezonálásába a Bakony is beleremeg. Az a veszprémi polgár, aki nem tolerálja a zenét és a tömeget, bizonyára négy napra elutazik otthonról, mert a város gáláns és befogadó, mindennemű utcai bohémiának megadja magát - vagy inkább magát adja. Ezekben a napokban az egyszerre fenséges és szolid egyetemváros más arcát mutatja: a Kossuth utcán folyamatosan hömpölyög a tömeg, az árkádok alatt sört mérnek és a kisebb színpadok körül is tolonganak az állandó és alkalmi zenekedvelők. A Petőfi Színház előtt felállított nagysátor bármelyik mai magyar fesztivál buli-sátra is lehetne, csakúgy, mint a Séd Mozi mindig nagy tömegeket vonzó közepes méretű színpada, de még a bárokban, kocsmákban, teraszokon is hangosabban szól ilyenkor a talp alá, vagy sör mellé való.
A nemzetközi körökben is egyre ismertebb és elismertebb rendezvény sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a zsűri elnöke olasz földről érkezett, és a díjátadón Ferrara város üdvözletét és - az általuk legjobbnak ítélt - magyar zenekar részére szóló fesztiválmeghívást nyújtotta át szimbolikusan a veszprémi fesztiválnak. Az utcazenei kínálat azonban nem áll meg itáliai barátainknál; a tengeren túlról érkező banda, a New York-i Dawn Mitchelle lenyűgözi a helyieket, és minden korosztály felszabadultan ropja a posta előtt is a Wombo Orchestra elnevezésű francia rezesbanda ínyenc feldolgozásaira. A hollandok, venezuelaiak és a spanyolok is mindent beleadnak, hogy a szórakoztatáson ne essen csorba - mindenki húzza, fújja, dobolja, ahogy csak bírja!
De mi, magyarok sem maradtunk le a Kiscsillag, a Vad Fruttik, Ledhár Balázs, Járai Márk, Pusztai Juli, Szolnoki Lajos - és még sokan mások - képviseletében, bizonyítva könnyűzenei kultúránk színességét. Ebben a négy napban a helyi közönség is szakértő publikummá avanzsál, fennhangon dicsérik ismerősnek és ismeretlennek egyaránt az amerikaiakat, véleményük van a spanyolokról, akik jól kezdenek, majd kissé ellaposodnak és az olaszok - "hát azok mindig jók! Már két éve is azok voltak!"
Az amerikai strandok mintájára kialakuló "drum-circle", doboló-kör az Óvárostér bejáratánál legalább ötszáz embert vonz és nem lehet eldönteni, hogy a megmozdulás spontán-e vagy megrendezett, mindenesetre parédés hangulatot teremt a barokk épületek közt.
A trendnek megfelelően - és nagyon helyesen! - a Veszprémi Utcazene Fesztivál is felsorakozik a "zöld fesztiválok" sorába a szelektív hulladékgyűjtéssel, de szemmel láthatóan a kulturált közönség becsüli is a város értékeit. Van, akit zavar, van, akit megnyugtat a rendőrség aktív jelenléte, de az biztos, hogy a két-három-fős csoportba rendezett "szerv" neonmellényes képviselői feltűnés nélkül nem vegyülhetnek el még a villogó ördögszarvas (ez volt a fesztivál fő kellékattrakciója) fiatal lányok vidám alakulatai között sem. Az embernek olyan érzése támad, mint amikor osztálykirándulások bulijaiban feltűnnek a kísérőtanárok. De rendőrség ide vagy oda, Veszprémben a zene teljesít szolgálatot - az utcán, négy napig, minden nyáron.
