„Az adott helyzet lehetőségei közötti maximális erőkifejtésre törekszem"

Beleszületett a művészvilágba. Fiatal kora ellenére neve megkerülhetetlen szakmai körökben, ha 20. századi vagy kortárs képzőművészetről van szó. Portréinterjú Fehér Dávid Kállai-ösztöndíjas művészettörténésszel.

Honnan ered a maximalizmusod?

Ez számomra a kezdettől fogva belső igény. Lakner László egyik kulcsfontosságú konceptuális művében idézi a következő mondatot egy 1910-ben írott Lukács György-szövegből. „A forma: egy adott helyzet adott lehetőségei között a maximális erőkifejtés.” Én is az adott helyzet adott lehetőségei közötti maximális erőkifejtésre törekszem, bár ez nem minden esetben sikerül.

Édesapád, Fehér László festőművész révén beleszülettél a művészvilágba. Milyen tapasztalatokat szereztél gyerekként?

A műtárgyak és a kiállításmegnyitók a kezdetektől fogva a természetes közegemet jelentették. Mindennapi tapasztalat volt jelen lenni új művek keletkezésénél. Emellett a műgyűjteményünkkel való mindennapi találkozás okán a 20. századi magyar művészet sem pusztán múzeumi élményt jelentett a számomra, hanem kézzelfogható tapasztalatot a szó legszorosabb értelmében. Nekem magától értetődő volt megfogni egy műtárgyat, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Talán emiatt közelítek másoknál közvetlenebb módon a műalkotásokhoz. A tapasztalatból kiindulva próbálok eljutni az általános kérdésekig. 

Másfelől nemcsak a műtárgyakkal, hanem számos művésszel is személyes kapcsolatom volt Bak Imrétől Nádler Istvánig, akikkel immár kutatóként is foglalkozom. Apukám műtermében sok külföldi kurátor, művészettörténész és képzőművész is megfordult, köztük például Yoko Ono. Ezek is meghatározó élmények.

Mennyiben volt előny ez a háttér a pályádon?

Előny volt, amivel igyekeztem nem visszaélni, de mindig megpróbáltam élni vele. A művekhez, művészekhez fűződő közvetlen kapcsolat sokszor megkönnyítette a helyzetem. De alkalmanként nehezítette is, hiszen még inkább bizonyítanom kellett, hogy saját jogon is alkalmas vagyok a feladatra, meg tudom ugrani a mércét. 

A gimnáziumban művészettörténetből megnyerted az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, ezzel fel is vettek az egyetemre. Mintha predesztinálva lettél volna erre a pályára.

Igen, az OKTV-n elért siker teljesen egyértelművé tette számomra, hogy ez az utam. Ugyanakkor érdeklődésem nem korlátozódott a művészettörténetre, érdekelt az irodalom, a judaisztika is. 11. osztályosként, az OKTV első fordulójában Egry József Keresztelő Szent János című festményéről írtam esszét. Egry festészete azóta is fontos a számomra. Egy évvel később magyar irodalomból is jelentkeztem a versenyre, és ott is az egyetemi felvételt jelentő 4. helyen végeztem. Balassi Bálint volt a témám.

Mi vonzott Balassiban?

A költészetének elementáris ereje. Ha elvonatkoztatunk az időbeli távolságtól, látható, milyen elképesztően frissek ezek a versek. Balassi radikális költő és személyiség volt, aki képes volt átlépni bizonyos szabályokon és kötöttségeken.

Milyen meghatározó hatások értek az egyetemen?

Az ELTE nagyon inspiratív közeg volt. Mind az Esztétika, mind a Művészettörténet Tanszéken kiváló oktatóim voltak. Különösen fontosak voltak a számomra Rényi András előadásai, amelyeken megismerkedtem a képhermeneutikával. Nagyon vonzott ekkoriban a velencei késő reneszánsz, főként Tiziano festészete. Még az is megfordult a fejemben, hogy inkább ezzel a területtel foglalkozzam. Az 1945 utáni hazai művészetre vonatkozó specifikus tudásom okán azonban végül egyértelmű volt számomra, hogy ezt a korszakot kell választanom.

Ha a 20. századi és kortárs művészet mellett döntöttél, mi vezetett mégis a Szépművészeti Múzeumba?

Abban az időben Geskó Judit volt az 1800 utáni gyűjtemény vezetője. Judit figyelemmel kísérte a fiatal művészettörténészek munkáját. Engem végzős egyetemistaként keresett meg elsősorban egyetemi oktatóim ajánlására, bár ekkor már néhány publikációm is megjelent. Ez hatalmas lehetőség volt. A Szépművészeti Múzeumban a kortárs tendenciákat egy térben tudjuk megjeleníteni klasszikus műalkotásokkal. Kiemelném azt a kabinetkiállítás-sorozatunkat, amelyben a régi és az új művészet találkozott. Ez a sorozat a Sassetta – Jovánovics tárlattal indult 2009-ben, majd én is rendeztem egy ilyen kiállítást 2011-ben Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című 1960-as festményével a középpontban.

Az a kiállítás volt itt a debütálásod?

Igen, az akkor egy friss történet volt. Lakner elveszettnek hitt képére 2010-ben találtam rá.

Elmeséled, hogyan is bukkantál rá erre a műre?

Igazából nem volt elveszve a kép, csupán Lakner vesztette el a kapcsolatot a tulajdonossal. Amit tudtunk, hogy egy kutatóbiológus, Roberto Tosi 1970-ben megvásárolta a művet Laknertől egy másik grafikájával együtt. A művész 2010-ig kereste a festményt, de nem találta. 2008-ban kezdtem el Lakner művészetével szisztematikusan foglalkozni, szakdolgozataimat, majd doktori disszertációmat is erről a témáról írtam. A Varrólányok pedig kulcsmű az életmű egészén belül. 

Hosszas keresgélés után rábukkantam egy biológiai témájú tanulmány absztraktjára a neten, amin szerepelt Roberto Tosi neve és az intézet, ahol dolgozott. Bár már nyugdíjba vonult, megtaláltuk az utolsó olyan személyt, akivel együtt dolgozott. Ő megadta Tosi számát. Ez épp akkor volt, amikor Rómában voltam, ahol Tosi jelenleg is él. Ellátogattam hozzá. Fantasztikus volt először látni ezt a nem mindennapi festményt. Kapcsolatban maradtunk, a képet sikerült hazahozni és kiállítani. A mű jelenleg hosszútávú letétként van a múzeum gyűjteményében a korábban említett Lakner-grafikával együtt.

Társkurátora voltál Szépművészeti Múzeum 20. századi és kortárs gyűjteményét bemutató állandó kiállításnak. Miért volt fontos ez a tárlat?

Úgy érzem, legfőbb feladataink közé tartozik, hogy a közelmúlt művészetét és a kortársakat közelebb hozzuk a közönséghez, és a jelenből visszatekintve értelmezzük a múltat. Minden múzeumnak fontos, hogy közönséget teremtsen, formáljon, valamint jó értelemben edukáljon. A Szépművészeti Múzeum szerepe kiemelkedő ezen a téren, hiszen szélesebb közönséget szólít meg a kortárs múzeumoknál, és olyan emberekhez is közelebb tudja hozni a legújabb kori tendenciákat, akik nem látogatják rendszeresen a kortárs művészeti kiállításokat.

Ebből a szempontból is jelentős a Magyar Nemzeti Galériában idén januárban zárt kiállítás, a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című tárlat, amelynek társkurátora voltál.

Ez volt az első igazán nagy kiállítás az intézményen belül, amelyben kurátorként közreműködhettem. A kiállítás egy nagyon izgalmas együttműködés volt a Tate Britainnel. Rendkívüli megtiszteltetés a számomra, hogy részt vehettem a brit figurális festészet egyik fontos szegmensének bemutatásában. Különleges kihívás volt a szélesebb közönségnek bemutatni a tárlaton szereplő művészeket, akiknek a felfogását paradox módon egyszerre határozza meg a hagyományelvűség és a radikalitás. Fontosnak éreztem, hogy a lehető legtöbb módon segítsük a közönséget a művek értelmezésében. Magam is számos tárlatvezetést tartottam, de meghívtunk képzőművészeket is, akik kifejezetten az alkotófolyamat felől közelítettek a látványhoz.

Ugyan fontos kiállítások vannak mögötted, elsősorban mégsem kurátornak, hanem kutatónak tartod magad. Az „ipartervesekkel” és a kelet-európai pop arttal foglalkozol, előadsz nemzetközi konferenciákon, jelentős kiadványokba publikálsz. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

A múzeumon kívüli kurátori feladataim közül különösen büszke vagyok arra, hogy 2016-ban megrendezhettem Bak Imre retrospektív kiállítását a Paksi Képtárban. Kutatói tevékenységemet tekintve a pop-arthoz fűződő kutatásomat érzem a legfontosabbnak. 2013-ban tartottam egy előadást a Tate Modernben a Global Pop Symposiumon, ami számomra vízválasztó volt. Adtam már elő korábban is nemzetközi konferencián, de ekkor került valódi nemzetközi kontextusba a tevékenységem.

Megtisztelő, hogy a Walker Art Center International Pop című kiállításának katalógusában publikálhattam egy tanulmányt 2015-ben. Ez talán az eddigi legfontosabb publikációm. De büszke vagyok arra is, hogy a közelmúltban olyan intézmények és kiadók is publikálták írásaimat, mint a Getty Research Institute, a Tate Modern, a Hamburger Bahnhof vagy a Thames and Hudson.

Mivel foglalkozol mostanában?

Folytatom az 1960-70-es évek fontos művészeivel kapcsolatos kutatásokat. Idén például több esszét is írtam Nádler István művészetéről. Az utóbbi években mindemellett egyre inkább foglalkoztat a kortárs festészet elmélete és olyan meghatározó művészek életműve, mint Gerhard Richter vagy Georg Baselitz. Az idei Kállai-ösztöndíj rendkívüli mértékben segített abban, hogy a korábbi időszaknál is intenzívebb publikációs tevékenységet fejtsek ki, és még nagyobb lendülettel folytassam a neoavantgárd kulcsfiguráira vonatkozó kutatásaimat, illetve kiterjesszem azokat a következő generációk művészetére is. Egyre intenzívebben foglalkozom a saját korosztályomhoz tartozó művészekkel is, például Batykó Róberttel, Szinyova Gergővel, Nemes Mártonnal. Szintén alakulóban van egy igen jelentős kiállítás, ami talán az eddigi legkomplexebb kurátori munkám lesz.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor