Erősen meditatív jelleget ölt ez a tér, ahol a képek között bolyongva a néző érezhetően lelassul és a saját múltján kezd el merengeni. Olyan érzésünk van, mintha egy fotóalbumot nézegetnénk, ahol minden egyes felvétel emlékek sokaságát hívja elő. És bár a festményeken főleg Fehér családjának tagjai tűnnek fel, mégis érezzük, hogy a személyesen túl a kollektív emlékezetről is szólnak a művek. A kelet-európaiságunkról, a traumákkal terhelt történetünkről. A festőművész képeinek állítása valami olyasmi, hogy a múltunktól ugyan nem szabadulhatunk, azonban ahelyett, hogy teherként vagy súlyként tekintenénk az örökölt sorsra, amely lehúz és megbénít, közelítsünk kontemplatív módon a matériához, könnyedebbé téve így a létezést.
Mert ugyan Fehér festményei a személyes és a kollektív múlt kérdéseit feszegetik, mégis inkább tünékeny árny- és emlékképeknek hatnak. A külső látványból indulnak ki, de a belső tartalmak felé terelik a nézőt. A jellemzően fotórealista vagy hiperralista festőnek tekintett alkotó újabb munkáin már nem a pontos élethűség a lényeges, hanem a mögöttes tartalmak, a létezés esszenciájának közvetítése. A valóság ugyanis megragadhatatlan, éppen azért, mert nincs belőle egyetlen. Mindannyian másképpen látjuk a körülöttünk levő világot, azt a saját szűrőnkön keresztül értelmezzük; az érzelmeink, az aktuális lelki tartalmaink és a múltbeli pillanataink mind befolyásolják, hogy mit gondolunk realitásnak.
És pont emiatt nagyszerű ez a kiállítás. Ahogy a festmények között időzünk, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy lelkiállapotunk miként vetül ki a külső valóságba, és hogy mennyire pillanatnyi is az, amit állandónak hiszünk.
A falakon napszemüveget viselő arcok. A tekintetük ugyan rejtve van, mégis érzékeljük, hogy kontaktusba próbálnak lépni velünk. A képkivágás közel hozza ezeket az arcokat, olyan, mintha Fehér rázoomolna a portrékra, amelyek ezáltal egyszerre hatnak irreálisnak, erősen szubjektívnek, ugyanakkor mégis van bennük valami könnyedség. Létezésük olyan, mint a lufi, halvány rózsaszínekkel és szürkékkel megfestett foltjaik tünékennyé teszik alakjukat, miközben a realistának ható képeket a szürrealizmus felé emeli.
Ahogy Forgács Éva megnyitóbeszédében is kiemelte: Fehér szürrealizmusa nagyon különleges, hiszen tulajdonképpen a valóság elemeiből építkezik, azonban a végső látványt mégis az álomszerűség irányába tolja el. Gyakran a színek, a pasztelles rózsaszínek és sárgák, amelyek természetellenessé teszik a látványt, és sokkal inkább érzelmileg telített belső tájakká válnak a szemünk előtt, ahol a látvány pusztán egy külső burok, amely mögött végtelenül, beláthatatlanul sok idősík és kibonthatatlanul sok tartalom gomolyog. És ugyan nem látjuk pontosan, hogy melyek ezek a tartalmak, ugyanakkor mégis érzékeljük azokat, sőt: a látványok bennünk is előhívnak számos érzelmet és érzést. Nosztalgikus, melankolikus hangulatot árasztanak, amelyben van egyfajta könnyedség is.
Fehér festményeinek további izgalmát adja, hogy konkrét időn és téren túl vannak. Ezek a portrék bármikor és bárhol készülhettek, lehetnek múltbeliek, de jöhetnek a jelenből, készülhettek a messzi távolban vagy a szomszédban, és pont ez bennük a szép: mivel nincsen konkrét horizont vagy támpont, amely konkrét időbe vagy térbe helyezné ezeket a munkákat, a néző a saját idő- és térdimenzióit olvashatja bele a képekbe. Így a festmények arra ösztönzik a nézőt, hogy saját létezéséről, jelenvalóságáról kezdjen el gondolkodni.
Fehér László képeit szemlélve tulajdonképpen megérezzük létezésünk tünékenységét is. Azt, hogy pusztán porszemek vagyunk, amelyet bármerre fújhat a szél, a létezésünk nem örökkévaló és időtlen, szerepünk a nagy egészhez képest jelentéktelen, és mégis: lehet örülni a pillanatnak, amelyet ugyan folytonosan át- és átitat a múlt, azonban a létezés jelenvalósága mégis csodálatos. És abban is van valamiféle nagyszerűség, hogy nincs egyetlen valóság, mert az általunk érzékelt világ épp annyira valid, mint a Másik realitása, ami varázslatosan sokszínűvé teszi a jelenünket.
Fehér László Megragadott emlékezet című kiállítása november 25-ig látható a Q Contemporaryben.
Fotók: Q Contemporary / Tóth Dávid
