Ennyire sokat még nem nevettem természetfilmen, de attól tartok, ezúttal az alkotók szándéka ellenére. A vidám perceket nagyrészt a gyönyörű (!), időnként már-már meditatív erejű képek és a kísérőszöveg diszharmóniája szerezte, az „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon” vagy a „fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár” kategóriában. Ez azért nagyon érdekes, mert az operatőr, a rendező és a szövegíró ugyanaz a személy, Fehér Zoltán volt. Az ő hősies kísérleteinek vagyunk szem- és fültanúi, amint, időnként roppant szellemesen, mesteri hatáskeltéssel, késleltetésekkel, drámai bejelentésekkel és mindvégig nagy-nagy mesélőkedvvel próbálja filmként eladni apró etűdjeit, amelyekben általában semmi sem történik. Igaz, néha már majdnem mégis, de aztán végül mégsem. A hiányt ő is érzékelhette, ezen próbált segíteni a kísérőszöveggel; vagyis narrációval pótolta volna, ami a képekből hiányzik, de ezzel csak még inkább feltárta, amit el akart takarni. Nemegyszer meg is nevezi, mikor mit kellene látnunk, vagyis hogy ő maga mit nem mutat meg.

Fehér Zoltán díszbemutató előtti videóüzenetéből kiderült, mekkora munka áll mögötte és segítőtársai mögött: 2017 óta forgattak, 27 helyszínt kerestek fel, és ötvenórányi képanyaguk állt össze. „Igyekeztem átfogó képet festeni Magyarország vizeiről, így egy külön főszereplőnk nincsen, ahogy az az egyébként kiváló magyar természetfilmekben általánosan elmondható: hogy mindig-mindig egy főszereplő köré épül(nek), ami általában egy faj vagy tájegység vagy egy élőhelytípus. Én ezzel nem foglalkoztam; úgy gondoltam, hogy itt a főszereplő maga a víz mint elem. (…) Azért ez az a műfaj, ahol hónapokon, akár éveken keresztül gyűjteni kell a nyersanyagot (…), és abból fog kialakulni a sztori, és nem feltétlenül úgy, ahogy azt mi elképzeltük (…). Nagyjátékfilmes operatőrként tanultam, és úgy gondolom, hogy a természetfilmek fura köztes állapotban vannak a dokumentumfilmek és a játékfilmek között, hiszen mégiscsak dokumentumalapú, tényalapú filmekről van szó, ám a dramaturgiai elemek, a karakterek, esetleges karakterfejlődések miatt, amiket egy-egy jelenetben lehet látni az állatokon, úgy gondolom, hogy a játékfilmekhez is közel állnak, és (…) ez különösen jól jött (…). Ezekből a kis egynapos forgatásokból alakult ki az, hogy először csak rövidfilmek készültek, és mindig egyre több és több anyag lett. (…) Végül a rövidfilmek lettek a jelenetei a filmnek, aztán ezt egy több hónapos forgatással azért ki is egészítettük még. (…) Az ember úgy megy természetfilmezni, hogy hát az ötven-ötven (százalék – A szerk.): vagy összejön, vagy nem” – tudtuk meg.

Mindezek alapján számomra összeáll a kudarc magyarázata: a mérhetetlen mennyiségű nyersanyag kifogott az alkotókon. Nem sikerült uralniuk, a kiválasztott részleteket pedig egységes filmmé szerkeszteniük, sőt erről már a kezdet kezdetén lemondtak, amikor önálló rövidfilmeket forgattak. Nem javított a helyzeten, hogy a koncepció eredeti hiányát később, a vágás során sem tudták orvosolni. Az Aqua Hungarica csakugyan „fura köztes állapotban van”: szeretne valamiről szólni, és sok mindennel próbálkozik ez ügyben, de képi világával és szerkesztési elveivel maga szab gátat a „játékfilmesítésnek”.

Ezt a filmet – mint a rendező is utal rá – valójában a természet, a víz „írta”, illetve nem írta.

A narrációban megjelenő, érdekes történetkezdemények nem futhatták ki a formájukat, és éppen azért nem, mert a többi kisfilm elvette tőlük a helyet, az időt, a lehetőséget. A Vad víz – hogy stílszerű legyek – egy önmagát megfojtó, önmaga lápjában elmerülő film, a sokat markol, keveset fog tipikus esete. Nekem nagyon szimpatikusak voltak az aranysakálok és a vidrák is, örömmel néztem volna egy-egy kizárólag róluk szóló filmet, így viszont csak mint fák rejtekéből kilépő, majd a bozótosba továbbszaladó, a víz alól néha kitekintő, majd alatta eltűnő, „itt is vagyok, nem is vagyok”, bújócskázó lények maradnak meg az emlékezetemben.

Van ebben a filmben valami nagyon retró, és ennek szerintem a narráció az oka. A mindentudó elbeszélő jelenléte, aki mindig megmondja, mit kell látnunk és gondolnunk. A nagy mesélőé, akinek megnyugtató jelenléte (mint az eddigiekből már kiderült: látszólagos) egységet teremt ugyan, ám közben mindvégig ránehezedik a látványra, és elorozza a képek elől a dicsőséget. Ez a hangsúlyos, sőt domináns jelenlét sokszor ellentétben áll mindazzal, amit látunk, az erős, művészi és önmagukban is teljes értékű felvételekkel, sőt sok esetben kifejezetten gyengíti vagy szimplifikálja a hatásukat. Úgy tűnik tehát, hogy Fehér Zoltán kétféle, operatőri és szövegírói minőségében önmaga ellen dolgozott, két kiváló hadsereget vezényelt egymás leküzdésére.

Nemegyszer zavarba ejtő a témaválasztás és a témák közötti ugrálás:

például hogy Egerszalók hőforrásaitól és sódombjaitól, az azokon élő zöld algáktól egyszer csak a Városligeti-tó dankasirályainál termünk, amelyek a bedobott kenyérért harcolnak, majd a Hévízi-tó betolakodó, akvaristák által betelepített fajait tekintjük meg, aztán a Velencei-tónál találjuk magunkat, hogy a szintén invazív busák miatt aggódjunk, de már megyünk is tovább, hogy bepillantsunk a Kis-Balaton tőkés récéinek, hattyúinak, kandicsrákjainak és halainak téli életébe, meg hogy a vízibivalyok dicső múltjáról megtudjunk ezt-azt, később egy sérült vidrakölyök szomorú jövőjébe vessünk pillantást (valószínűleg el fog pusztulni), aztán egészséges fajtársai játszadozásában gyönyörködjünk. Nem sokkal később pedig váratlanul új tematikára fordulunk rá: az évszakok váltakozását kezdjük figyelni.

A kegyetlen téllel és fázó őzekkel kezdünk, az évszakhatárok megváltozására is kitérve. A Kis-Balatontól Lillafüred hatalmas jégcsapjaihoz vezet az utunk, majd elindulunk a tavaszba. Itt jönnek be a képbe az aranysakálok, amelyek nem vadásznak le egy hattyút. Aztán Mohács, a busójárás és a törökök egykori elijesztésének legendája, az ártéri erdő felől érkező maszkos sokácok fegyverténye következik. 2018-ban óriási szárazság sújtotta ezt az erdőt, ennek képeit nagy meglepetésünkre újra a (tavaszi) Kis-Balaton kárókatonáinak fészkelése és egy búbosvöcsök-pár szerelmi évődése követi, majd ismét bivalyokat látunk (legelnek), és ismét vidrasztori következik: egy vidrafiú halat fog (ezt nem látjuk), és megeszi, miközben egy szürke gém figyeli, és azon gondolkodik, elvegye-e tőle a halat (nem veszi el, sőt meg sem próbálja).

Aztán nyár lesz, és a Börzsöny csökkenő vízhozamú patakjaira figyelünk, az egyikbe beleugrik egy béka. A víz alatt tegzes lárvák másznak erre-arra. A következő etűd a foltos szalamandráé. Néhány szó a siklók szaporodásáról is esik, de a szalamandrák miatt a Budai-hegységbe, Solymár határába és az Aggteleki Nemzeti Parkba is elzarándokolunk. Az egyik szalamandra fel akar mászni egy fára, de visszaesik. És mivel a szalamandrák 160 millió évesek, egyszer csak a Természettudományi Múzeum ősleleteit kezdjük tanulmányozni: a magyar őstenger állatvilágára emlékezünk annak egyik rémét, a pannóniaszaurusz csontvázát és őshalak lenyomatait nézegetve: egy munkatárs vesz elő különböző fiókokból sok egyéb mellett cápafogakat. Végül az ősi, kipusztulás szélén álló vizák miatt szomorkodunk, és egy légköri oxigén belélegzésére képes sétálóharcsát figyelünk meg, amint egy pocsolyából átmászik a bányatóba.

A film utolsó mondatai így szólnak: „Valamikor, több száz millió évvel ezelőtt egy hal hasonló lépést tett a szárazföld felé. Idővel tüdeje és lábai fejlődtek, és birtokba vette a bolygót. Az ember most nagyobb hatást gyakorol erre a törékeny világra, mint valaha. Már nem az idő vagy az evolúció diktálja az eseményeket. Rajtunk múlik, hogyan folytatódik a vadvizek története. (…) A klímaváltozás következtében ez a világ most nagyobb veszélyben van, mint valaha. A dolgunk az, hogy megőrizzük úgy, ahogy apáinktól kaptuk. Ahol a folyók vadul törnek utat maguknak, ott tárul elénk ez a rejtett világ.”

„Ez a rejtett világ” azonban, attól tartok, nagyrészt továbbra is rejtve maradt számunkra.

Talán ott van azon a mintegy 48 órányi felvételen, amelyet nem használtak fel a Vad víz – Aqua Hungarica elkészítése során.