Fejtől, lábtól - FURCSA PÁR

A Madách Színház olyan ínyencséggel csábítja ezúttal a vígjáték-repertoárhoz jócskán hozzászokott látogatóit, amivel garantáltan megtölti a nézőteret, méghozzá duplán. Lehetetlen ugyanis ellenállni a kíváncsiságnak, hogy lássuk, miként birkózik meg a két - kilóra is sokat nyomó - szereppel Gálvölgyi János és Szervét Tibor. Mert ez a trouvaille, a mesterfogás, a bravúr és a csáberő: felváltva játsszák Oscart és Felixet. Hogy könnyebb legyen azonosítani: Felix a Lemmon alakította kicsi, Oscar a Matthau-féle nagy. Felix a sírós-pityergős, bakafántos, házsártos konyhatündér, a válófélben levő élő porszívó, a garast élére állító, rendmániás hipochonder. Oscar a trehány, rendetlen, pénzét eljátszó, elkártyázó, tartásdíjjal elúszó sportriporter. Felix meg van győződve róla, hogy elbűvölő fickó, aki imádja magát, miközben valójában egy kibírhatatlan, rigolyás, háklis alak. Oscar egyáltalán nincs így eltelve magától, ezer hibájával tisztában van, Felix gyarlóságai azonban napok alatt őt is kikészítik. Kérdés, melyikük a szerethetőbb, és melyik szerepben. Kérdés, kit melyik figurával tart azonosíthatóbbnak a néző. A Furcsa pár című előadásban - és ezt mutatták be először, közel két hete -, Felixet Szervét Tibor, Oscart Gálvölgyi János játszotta. A második verzió Furcsa pár - Furcsán! címmel megy, azaz, mintha a rendező, Márton András az előbbit tartaná a reális szereposztásnak, a másodikat a karakterrel szembemenőnek. Magam az ellenkezőjét gondolom: Szervét az intellektuálisabb karakter, és mint ilyen, inkább Oscar, Gálvölgyi a komédiázóbb, és erre Felix figurája határozottan több terepet kínál. És talán egy lehelettel valóban jobban is tetszett így, ebben a felállásban az előadás. Óhatatlan ugyanis, hogy az ember végig összehasonlítgat. Ezzel a kíváncsisággal is ül be: ki a jobb, ki melyikben jobb? Melyik poén kínél ül jobban, ki melyik szerepben hitelesebb, kacagtatóbb, igazibb?

Gálvölgyi János

Felix szerepe hálásabb, színesebb, teátrálisabb, ezért is volt kiváló az ötlet: mindkét színészt megjutalmazni vele. Már amennyiben jutalom megtanultatni velük mindkét szöveg-kásahegyet. Ahogy elnéztem őket, tényleg jutalom, kivételes lehetőség megmutatni, hogy a vérbeli színész előtt nincs akadály. Még ez a fejtől-lábtól játék sem fogott ki rajtuk. Mindkét színész remekelt. A szerepek azonosak, de a játékstílus, a gegek, ötletek, mozdulatok nem. Mindketten máshogy varázsolják egyénivé a figurákat. Szervét Tibor színész-egyéniségéhez Oscar közelebb áll, de Felixként is igazán szórakoztató. Ő némileg fanyarabb, kissé megbántottabb Felix, mint Gálvölgyi, szikárabb termete szikárabb bánattal párosul, mimikája visszafogottabb, nárcizmusa jobban kordában tartott, ugyanakkor öniróniája tetten érhető, a hajmosási terveivel kapcsolatos egyetlen fejmozdulatával például ellenállhatatlan kacajra készteti a nézőteret. Pedánsnak is inkább érezzük, mint a bohókás Gálvölgyi Jánost. És amikor azt hinnénk, a világon senkit nem lát magán kívül, szinte meghatón mond köszönetet barátjának azért, hogy befogadta, és teszi ezt azután, hogy Oscar kirúgta a lakásából. Palettájának színeiből igazán gazdagon kever.
Gálvölgyi ugyanebben a szerepben lazább, jóval teátrálisabb, de ezt a szó pozitív értelmében mondom, Felix egész viselkedése, habitusa teátrális ugyanis. Dacos állában, felszegett fejében, felhúzott szemöldökében ott van Felix minden sértődöttsége, önimádata. Apró mozdulatok, ötletek, testbeszéd-jegyek egész sorozata teszik őt ellenállhatatlan Felix-szé. Játéka minden erőlködést nélkülöz, sodró lendületű.

Szervét Tibor

Oscarként Szervét Tibor első pillanatai szétcsúszott ingével, borostás állával, botladozó nyelvével kissé mintha a becsiccsentett ember benyomását keltenék, innen töretlen az emelkedés felfelé, játéka folyamatos magára találás, a második részben különösen felszabadult a játéka, még a mozgása is, egyre szélesebb ívű a karaktere.
Gálvölgyi Oscarja külsejében, külsőségeiben kevésbé rendetlen, kevésbé zabolátlan, ugyanakkor egy fokkal talán ingerültebb a kibírhatatlan Felix elfogadásában, talán mohóbban vágyja a kalandot, a nőt, csalódása az elfuserált éjszaka után mintha keserűbb lenne.
Mindez csak szőrszálhasogató boncolgatása két kiemelkedő alakításnak, két kiváló színész fergeteges együtt-játszásának, a tökéletes egymásra figyelésnek. Mindkét előadás tökéletesen megáll a maga lábán, egyik sem hagy semmiféle hiányérzetet a nézőben, nem kérdőjelezi meg egyik esetben sem a szereposztás helyességét. Ha pedig mindkét előadásra elmegy valaki, és remélem, sokan megteszik, egy különleges színészi vállalkozás tanúja lehet.
Mindebben nagy része van a rendezőnek, Márton Andrásnak. Szeretem a színész-rendezőket. Belülről ismerik a színészi létet és ez meglátszik színészvezetésükön. Márton András bőven kiaknázza a darab minden szellemességét. Nagyszerű ötlet, hogy valódi liftet varázsoltatott a színpadra, ez sokkal élőbbé teszi az előadást, szinte maga is önálló szereplővé válik. Nagyszerű a színpadkép valamennyi aprólékos, a történetet követő változásával (Horesnyi Balázs és Szűcsborus János munkája). Remek a többi szereplő is, a pókertársaság: Kautzky Armand, Laklóth Aladár, Pusztaszeri Kornél, Szente Vajk és Galbenisz Tomasz. Mindannyian egyéni karaktert hoznak a két főszereplő mellett elhomályosuló kisebb szerepeikben is, mint teszi azt a csicsergő-affektáló, bugyuta, csinos testvérpár szerepében Ladinek Judit és Molnár Szilvia. Frissek, üdék, pontosan hozzák a felületes amerikai lányok minden kellékét, túlzásaikat helyénvalónak érezzük. Minden a felhőtlen szórakozást szolgálja. Mindkét előadásban. Fejtől is meg lábtól is.