Amikor a látogató belép egy múzeum kapuján, milyen érzés fogja el? Az izgatott várakozásé, hogy lélekben megérintheti a történelem egy-egy alakját? Hogy átélheti a ma is létező városok több évszázaddal ezelőtti atmoszféráját? Hogy ugyanúgy átjártja majd az áhítat, mint a múltbéli hívőket, akik ezen képek előtt imádkoztak sorsuk jobbra fordulásáért? Aligha. A múzeumban ugyanis egymás mellé helyezett festmények várják a betérőket, kalauzként pedig csupán egy-egy rövid felirat segíti az eligazodást az alkotók, a korok és a témák között. A látogatóban a kezdeti érdeklődést végül felváltja az unalom, és az utolsó termekben már csupán sebtében vet egy-egy pillantást a művekre. Hogyan férkőzhetnénk kicsit közelebb a múltbéli remekművekhez?
A művészettörténet ikonográfiának nevezi a kép tartalmának tudományát. Segítségével felismerhetjük és értelmezhetjük a gyakran használt szimbólumokat, jelképeket, kompozíciókat, gesztusokat és színeket, míg végül az értő szem számára beazonosíthatóvá válik a látvány. E tudás segítségével kódolhatjuk a festményeket, felfedezhetjük az ábrázolás témáját és miértjét, azt, hogy kiket látunk az adott képen, és milyen háttértörténetre vagy történelmi eseményre utal egy-egy drámai jelenet. Így szólal meg a festmény, így válik érthetővé a festő szándéka, miközben érdekes párbeszéd is létrejöhet múlt és jelen között.
Balázs Dóra, az ARTMargók blog főszerkesztője ebbe a tudományba, és így a festmények rejtett világába nyújtott betekintést március 26-án a Művészeti kódfejtés című előadásával a Fészek Művészklubban. Nem csalódtunk: a prezentáció beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Bepillantást nyertünk az olasz reneszánsz festmények jelrendszerébe, a kor ábrázolási módjaiba, melyek végül világszerte általánossá váltak és értelmezhetővé tették a festményeket az egyszerű emberek számára is.
Az előadás egy ?gyakorlóképpel? kezdődött, az előadó Alvise Vivarini Sacra Conversazione című, 1480-ban készített festményét választotta. A kép közepén, a trónon Szűz Máriát láthatjuk a gyermek Jézussal, két oldalán három-három alakkal. A ?sacra conversazione? jellemző képtípusa a reneszánsznak; az ikonográfiában a ?szent beszélgetés? fogalma szentek csoportjának ezt a víziószerű ábrázolását jelenti a Szűz és a gyermek alakja körül.
Mielőtt Balázs Dóra belekezdett volna a festmény mélyebb elemzésébe, megkért minket, közönséget, hogy próbáljunk belehelyezkedni a reneszánsz korba. Ahogy mondta: az akkori ember nem volt kitéve ennyi vizuális ingernek. Hiszen a ma embere gyakorlatilag azzal kezdi a napot, hogy bekapcsolja a telefonját, a laptopját, a tabletjét, a tévéjét, majd kilépve az utcára szintén számos plakáttal, felirattal, képi motívummal találkozik útja során. A reneszánsz idején azonban, ahogy az előadó is felhívta rá a figyelmet, ennek töredéke sem volt jellemző a hétköznapi életre, az utcákon csak különleges alkalmakkor találkozhattak a járókelők egy-egy kartonra festett képpel.
Egyetlen helyen viszont garantált volt a gazdag vizualitás, ez pedig nem volt más, mint a templom.
Ezen a ponton az előadó megállt egy pillanatra és kiemelte: azok a képek, melyeket ma már a múzeumokban láthatunk, eredetileg nem ezen intézmények falaira készültek, és nem volt szükség az ábrázolt látvány témáját, az alakok kilétét magyarázó feliratokra sem. E képek rendeltetési helye a templom volt, ahol a hívőknek maguktól kellett felismerniük a történeteket. A reneszánsz idején az írás-olvasás nem volt elterjedt, csak keveseknek adatott meg az ilyenfajta képzettség, viszont a bevett motívumok révén a kevésbé tanult hívők is rögtön felismerték az ábrázolt szenteket. A képek így teljesítették be funkciójukat: a megrendelők és a festők céljának megfelelően közelebb hozták a szentek szenvedéseit és az isteni jutalmukat a hívőkhöz, segítve ezzel a tanulságos történetek befogadását, átélését.
Balázs Dóra emlékeztetett: a templomok nemcsak a szertartások helyszínei voltak, de közösségi terek, társadalmi központok is. Újabb dicséret az előadónak, hogy a templomok jelentőségét itt egy frappáns párhuzammal a mai mozihoz hasonlította, melyben szintén képek egyesülnek történetekkel.
Ahogy Balázs Dóra a korról mesélt, magam előtt láttam az egyszerű embereket, akik a szürke, poros utcákról betérnek egy templomba, és a gazdagon díszített, színekben tobozódó tér hatására teljesen átadják magukat egy felsőbb erőnek, bízva a szebb jövőben. Teljesen más világ, gondoltam, melyhez ma már csak a leletfoszlányok és a fantáziaképek összeillesztésével kerülhetünk közelebb.
Mindezek után az előadó visszatért a ?gyakorlóképhez?, és egyenként végigvezette a közönséget a festményen látható szenteken. Elmesélte a történetüket, majd bemutatta azt is, hogyan jelennek meg egyedi vonásokként a legendák a szentek képi megformálásában. Kiderült például, miért mondott le egy ifjú a királyi trónról azért, hogy ferences szerzetes legyen ? így nyert értelmet Toulouse-i Szent Lajos püspökként való ábrázolása, palástján az Anjou-liliom motívuma, valamint a lábánál heverő korona is. De ugyanígy megismerhettük az igaz hitű Szent Jób történetét, aki megmérettetett, hitét leszámítva mindenét elvesztette, de végül isteni jutalomban részesült. Jób esetében így vált általánossá a meztelen, csupán egy fehér lepellel való ábrázolás, mely a hitet és a tisztaságot, ezzel együtt a gyászt is jelképezi.
Most pedig elárulom, bennem milyen érzéseket keltett ez a másfél órás esemény.
Az ikonográfiai elemzés mindig izgalmas folyamat: általa az ismeretlen, egyformának tűnő figurák egyszer csak ismert, elkülöníthető alakokká válnak, akik történettel, múlttal, jelentéssel bírnak. Milyen más úgy nézni egy festményt, hogy tudjuk, kik állnak a szent trón körül! Nemcsak alakok, de történetek sorakoznak egymás mellett, melyek végül középen, a leginkább példamutató történetben, Jézuséban érnek össze. Hiszen akárhonnan is nézzük, Jézus olyan történelmi alak, akitől sokat lehet tanulni, a szentek pedig hozzá kötődnek, az ő példájából, belőle erednek.
Ahogy a vallás által szentekké emelt emberek történeteit hallgattam, nem egyszer elfogott az ?elismerésem!? vagy az ?ezt nevezem!? érzése. Egy felismeréssel is gazdagabb lettem: napjainkban a vallás és minden, ami hozzáköthető, a háttérbe szorult; a ma embere jóval szkeptikusabb, sok mindent megkérdőjelez, kétségei vannak a világ működésével kapcsolatban, így a misztikumot felváltották a tudományos, tényeken alapuló magyarázatok. Ez így is van rendjén, hiszen semmi sem marad ugyanaz, az ember és a világ örökké változik. Mégis ezen előadás során több olyan példamutató vagy éppen erkölcsi tartásról tanúságot tevő történetet ismertem meg, melyek a mai világból sokszor nagyon hiányoznak. A képekkel együtt ezek a történetek újként hatottak, újra értelmet nyertek és tiszteletre méltó példaként magasodtak előttem.
És végül egyszerre a reneszánszban találtam magam. Én voltam az egyházfő vagy éppen a gazdag világi megrendelő, aki azzal a céllal készíttette el a képet, hogy majd Isten és a szentek mellett ülhessen a mennyei trónuson. Én voltam a festő, aki többször végigolvasta a szent történetét, kiválasztotta a fordulópontot és az ábrázolni kívánt drámai gesztust, és poros kis műhelyében a legszebb színekkel, apró ecsetvonásokkal elevenné varázsolta a jelenetet. De én voltam a hívő is, aki alázattal borult térdre a festett látvány előtt és erőt merített belőle a mindennapokhoz. A hívő, aki tényleg hitt abban, hogy ha a sorscsapások ellenére is jót cselekszik, elnyeri jutalmát, megszabadul földi életének sok gyötrelmétől. És én voltam én is, aki mindezt innen, a 21. századból elképzelte.
A Fészek Klubban megtartott eseményen kiváló előadással, felkészült előadóval találkoztam. Balázs Dóra ugyanis törekedett arra, hogy prezentációja élvezhető, ugyanakkor ismeretekben gazdag legyen. Az olasz festők egyik-másik képénél magyar alkotók műveit is bemutatta párhuzamként, valamint kitekintett a jövőbe is, és rávilágított arra, hogy ezek az ábrázolásmódok nemcsak világszerte általánosak, de időtállóak is. Bár a ?gyakorlókép? kivesézése után további szentekről is esett szó, melyeknél nem volt világos, miért éppen őket ragadja ki, ez mégsem volt zavaró, sőt: több adalékkal szolgált a festők gazdag fantáziájának megértéséhez.
Az est konklúziója talán az, hogy akárcsak egy ember megismeréséhez, úgy egy festmény értelmezéséhez, felfedezéséhez is türelemre van szükségünk. Részleteire kell bontanunk a képet, alaposan meg kell figyelnünk a jelenetet, és rá kell kérdeznünk olyan alapvető, elsőre érdektelennek tűnő elemekre is, mint például arra: miért tart az egyik alak hosszú botot, míg a másik csengettyűt, vagy milyen kapcsolatokra utal a figurák elrendezése? Ám, ha fel tudjuk ismerni a szimbólumok, a rejtett tartalmak jelentőségét, akkor képesek vagyunk válaszolni ezekre a kérdésekre is. Innentől kezdve pedig egy festmény már nemcsak egy kép a falon, hanem egy izgalmas történet kiragadott, színes és látványos képkockája.
-----------------------------------------------------------------
Balázs Dóra, az ARTMargók című blog főszerkesztője autodidaktaként több mint hat éve foglalkozik művészettörténettel. A blog pedig, ahogy bemutatkozó szövegében is írja, az ő ?virtuális jegyzetfüzete?. Többféle témakörben tart előadásokat a Fészek Művészklubban (Trükkös tükrök a művészetben, Rágyúrunk a kortársakra ? művészeti edzés kezdőknek, Botrányos tárlat ? Vitatott műalkotások története, Művészeti kódfejtés ? Jelképek és jelentéseik reneszánsz festményeken, Barabás Miklós és a magyar XIX. század albuma, A valóság varázslata ? Van Eyck korától napjainkig), melyek időpontjait az ARTMargók oldalán vagy annak Facebook-oldalán lehet megtekinteni.
Révy Orsolya
