Tinédzserként a rockzene vonta bűvkörébe a kis holland sziget protestáns lelkészcsaládjába született fiút. Corbijn a zene felszabadító hatását, a pillanat mágikus erejét hosszabbította meg, amikor apja fényképezőgépével odanyomult a színpad előtti kordonhoz. Sokáig csak zenészeket fényképezett, fekete-fehérben. Nem kereste a tökéletes beállítást, nem komponálta meg a fényeket, fotózta, amit látott, és amit látott, az nem volt tökéletes, de nagyon izgalmas és életszerű. Együtt élt a zenével és a zenekarokkal, később színészekkel kezdett foglalkozni, a korszak legnagyobbjaival, majd tudósok, írók kerültek a képekre, de csak azok, akik a beat- és rocknemzedék szellemi vezetői voltak: W. Burroughs, Allen Ginsberg, Leonard Cohen, Stephen Hawking. Mellette végig dolgozott a Joy Division, a U2, a Depeche Mode imidzsén, lemezborítókat és logókat tervezett, videóklipeket csinált.
Corbijn nem lett sztárfotós, noha egész életében sztárokat fotózott. De ezek a képek radikálisan mást közvetítenek, mint a fényesre csiszolt, minden részletében előre megtervezett és technikailag is perfekt felvételek, amit mindenki más csinált. Ő az ikonná vált személyiségek ellesett pillanatait nem paparazzo szándékkal közelítette meg, hanem minden alanyában őt magát kereste. Nem a belőle kihozható legtöbbet, hanem azt, ami benne van. Tom Jonesban a derűt, Pavarottiban az indulat és az intuíció őrületes erejét - a róla készült felvételen mintha egy dél-amerikai diktátort látnánk, egyenes, sötét szemöldöke alatt egy bármikor felrobbanó bomba fenyeget -, Joe Cocker a behúzott nyakával kissé testi hibás kabinőrnek látszik, még munkaidő előtt. Miles Davies nagy hatású portréja a kéz és az arc ráncairól szól, rajzolatokról és egy fekete arcban égő tekintetről, amiben tükröződik az egész hotelszoba, a fotóssal együtt.
Sokszínű, megközelíthető, emberszerű embereket látunk a képeken, olyanokat, mint bármelyikünk; ezeken a fekete-fehér, sokszor véletlenszerűnek tűnő képeken lefoszlott róluk a hírnév, a médiafigyelem. Elkapott pillanataikban nem úgy viselkednek, mint a sztárfotókon szoktak, itt tényleg saját magukat adják. Fél éve, hogy a Ludwig Múzeumnak ugyanebben a termében Braco Dmitrijevic óriásira nagyított portrékat állított ki ötletszerűen lefotózott járókelőkről. Corbijn képei a celebekről akár ugyanilyen véletlenek is lehetnének, csak egyvalami különbözteti meg tőlük: ő egytől egyig olyan személyiségeket fényképezett, akik óriási hatással voltak és vannak ma is, milliók ismerik és mímelik külsejüket, viselkedésüket, mozdulataikat.
Corbijn titka éppen abban van, hogy tökéletlen felvételeivel - szeret egy helyzetben csupán egyetlen képet csinálni -, szándékoltan "minőséghibás" beállításaival koncentráltan az alanyra figyel. Csak a közvetlen környezetet rendeli hozzá, nem használ jelképeket, segítő tárgyakat vagy helyszíneket. Szívesen fotózza őket fal előtt, vagy a saját árnyékukkal együtt, tengerben, sivatagi háttér előtt, városi vagy természeti környezetben, de sohasem különleges helyzetben. Vagy imitált lesifotós-képeket állít be, sosemvolt filmek jeleneteit. Néha színes felvételeket is csinál, ezek kevésbé koncentráltak, több játékosság van bennük. Egyik sorozatán önarcképeket látunk, ezeken elhunyt sztárok képében jelenik meg: Frank Zappa bozontja alól Corbijn tekintete néz ki.
Ez a személyiségre koncentráló figyelem és a hangsúlyozott tökéletlenség minden fotón erős hatású, még az ismétlődő, praktikusan használt, stíluselemmé vált részletek ellenére is. Corbijn fotói meglehetősen átértékelik a média szemléletalakító és azzal visszaélő szerepét - a legjobbkor kerültek Budapestre.
