Az estet Kiss Róbert rövid, de ígéretes munkája vezeti be: az egy lendülettel felskiccelt, szenvedélyes szerelmi háromszög dinamikáját a vonzások és választások állandó átbillenése adja.
Merzbow (mely a noise zene egyik polihisztor öreg rókájának, a japán Masami Akitának a művészneve) nem használ semmilyen olyan klasszikus értelemben vett dallamot, ritmusképletet, melyekre támaszkodni lehetne, zenei zörejekből, zajokból komponál, melyeket elektronikus recsegésnek, sercegésnek, búgásnak hallunk. Persze, most vezető trend a kortárs táncban ez a fajta zene, mégis, kezdő táncosok esetében szép feladat megküzdeni vele, feltehetően könnyű lenne eltévedni ebben a kaotikus zenei világban.
Nagyon izgalmas a térszervezés: tetszik, hogy a szereplők nem frontálisan, a közönség felé dolgoznak, hanem esetlegesen elszórva a térben, a háttér-előtér fogalma elveszíti a jelentőségét, a színpad bármelyik pontja lehet hangsúlyos. Van egy nagyon ötletes játék a különböző térirányokkal az előadásban, mely úgy hat, mintha egy véletlenszerűen pörgő iránytű szabadulna el a színpadon. A szereplők feltépnek egy-egy csíkot a fekete balettszőnyegen, és ezzel az eszközzel táncolnak tovább, új, ferde síkokat rajzolva a levegőbe, de oly módon, hogy ez a totálisan absztrakt művelet egyben az utcatáncok lendületét és játékosságát is felidézi. Az utolsó képben a színpadon megjelenik egy szó, WHITE, melyet nyilván ezerféleképpen értelmezhetünk, számomra az összes színt magában foglaló fehér fényre, vagy az összes hangfrekvenciát egyenlő mértékben tartalmazó, véletlenszám-generátorral létrehozott fehér zajra utal.
A Danse Makabre, amit Gergye Krisztián készített a MU Terminálosoknak - név szerint Frigy Ádámnak, Mádi Lászlónak, Hoffmann Adriennek, Horváth Adriennek, Dorota Łęckának - végső soron talán egy korábbi darabja, a Melankólia folytatásának, kistestvérének is tekinthető. Nem csupán az egyező halál-tematika, hanem a zeneválasztás (Alfred Schnittke, Liszt Ferenc, Saint-Saens) sajátosságai, a lelassított tempó, a felvállalt szertartásosság, a kitartott pózok, kimerevített gesztusok miatt is. A táncosok ismét egyfajta báb-szerű szerepben vannak, alakjuk leginkább ikonikus jelekre (például tarot-figurákra vagy középkori sírokon talált képekre) hasonlít. Ez a fajta komponálás akkor működik igazán, ha a táncosok maximálisan pontosak, ha mozdulataik szinte öszetapadnak, ha nincsenek csúszkálások, eltérések, apróbb egyensúlyzavarok, hanem a szereplők valóban egyfajta tökéletes gépként, megelevenedett jelként, mozgó formaként funkcionálnak. Az előadásnak különös bájt ad, hogy a Terminálosok jelenlegi képességeit meghaladja ez a darab, és ez - számomra legalábbis - valami egészen furcsa kettős látáshoz vezet: egyszerre észlelem a színpadon végül megvalósult koreográfiát az apróbb hibákkal, és a mögötte húzódó, eredeti koncepciót, hogy milyen lenne mindez ideális esetben, maximálisan elszemélytelenítve és precízen összehangolva. A háromnegyed órás darab alatt különben nem romlik a táncosok teljesítménye - tehát nem arról van szó, hogy elfáradnának, szétcsúsznának, sőt, mintha még javulna is a koncentrációjuk, ahogy egyre mélyebbre mennek - csupán ez a fajta nagyon fegyelmezett, nagyon pontos, nagyon kontrollált színpadi létezés nem megy még nekik igazán, de ez egyáltalán nem baj.
A koreográfia a maga számtalan körtáncával olykor egyenesen megelevenedett ornamentikára hasonlít, végtelenített frízekre, máskor középkori vándorkomédiások vicces, harsány, obszcén mutatványait idézi, de visszaköszönnek a koreográfustól megszokott furcsa kentaurok, mitológiai lények és a többszereplős erotikus formációk is. A szereplők stílusosan két méretes kaszával vonulnak be, melyeket nagyon kreatívan és szellemesen használnak: bár általában nem kedvelem a kockázatos eszközöket a színpadon, jelen esetben egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy bármilyen baleset történhetne, nagyon kiszámított és tudatos az eszközhasználat ebben a darabban. Olykor ijesztő hibrid-lényeket formálnak segítségükkel, máskor egy-egy suhintásra a szereplők sora zuhan a földre, (érintés nélkül, csupán mágikus gesztusként intve vele), de az is előfordul - és sokakat megnevettet - amikor felálló nemiszervet helyettesít az eszköz: a halál, az erotika és a humor most éppúgy összekacsint, ahogy a középkorban.
Sok tapasztalatra módot adó, nehéz terepre vitte a fiatal táncosokat Gergye Krisztián, akik maximális erőbedobással és kiváncsisággal mentek is vele. Feltehetően sokkal profibb lett volna az összkép, ha csupán húsz perces a darab, de az tökéletesen összeáll, így ellenben a szereplők kajlasága, ártatlansága, küzdeniakarása miatt maradandó az élmény.
Jól járt az idei évfolyam, mert izgalmas darabokban bizonyíthatott, és mindkét koreográfus segítségével nagyon különböző jártasságokba kóstolhatott bele: Újvári Milánnál játékos, illékony, véletlenszerűséget modellező térszervezéssel ismerkedhettek, míg Gergye Krisztiánnál egy sokkal hagyományosabb, hierarchikusabb, szigorúbb rendszert kellett elsajátítaniuk. Amire pedig érdemes büszkének lenniük, hogy egyik koreográfus sem tette lejjebb a lécet, csak azért, mert még a pályájuk elején állnak, azaz kinézték belőlük, hogy menni fog. Kis zökkenőkkel, de ment is.
